Képviselőházi napló, 1881. XI. kötet • 1883. márczius 9–április 9.
Ülésnapok - 1881-206
206. országos ülés márézias 13. 188.1. % ellenvetésem nincs, hogy ezen nyelv a magyar nyelv, a nyelve azon nemzetnek, a mely alapította, védte, í'entartotta ezen államot és mely ezen államnak a maga jellegét adta. Kijelentem tartózkodás nélkül, hogy ez ellen ellenvetésem nincs. De méltóztassék megengedni Zsilinszky t. barátom, hogy az 1839—40-iki országgyűlésnek 6. törvény czikkére és az 1843—44-iki országgyűlésnek II. törvényezikkére hivatkozzam. Mikor először felevenedett a magyar nyelv, oly szerények voltak a magyaroknak igényei és követelései, hogy valóban meghatott engemet az igényeknek az iránti szerénysége és mérsékeltsége. Mégis idővel — evés közben jön meg az appetitus — követeltek mindinkább többet és többet és mig az első törvényezikk, melyre hivatkoztam, 1840-ben még csak azt követelte, hogy a nem magyar ajkú községekben is a matricula magyar nyelven vezettessék, a második törvényezikk, t. i. az 1843— 44. II. t.-cz. már azt követelte, hogy Magyarországon mindenütt az oktatási nyelv maga legyen magyar. Ezt legyen szabad Zsilinszky t. barátomnak figyelmébe ajánlanom, ha ő azt mondja, hogy sohasem volt idő, melyben a magyar állam nem lett volna méltányos e haza nem magyar ajkú polgáraival szemben. De t. ház, mindenesetre kell, hogy a régebbi magyar törvények ez iránt nem épen a türelmesség legmagasabb színvonalán állottak, mert 1861ben, mikor az államélet új lendületet vett, Deák Ferencz ama emlékezetes felirati javaslatában, melyhez utoljára hozzájárult az egész törvényhozás, kijelentette: „Belátjuk, hogy a haza nem magyar ajkú lakosainak már nem szabad mérnünk azon régebbi időkben hozott törvényekkel és szokásokkal." Tehát 1861-ben ünnepélyesen és nyilvánosan kijelentette a magyar országgyűlés, hogy most már szabadelvűbben, most már eonciliarisabban kell eljárni a haza nem magyar ajkú polgárai irányában. És kiküldött ezen ügy rendezése végett egy bizottságot, melynek beterjesztett, de az országgyűlés eloszlatása miatt nem tárgyalt előterjesztése és jelentése igen tanulságos, olyannyira tanulságos, hogy bátor leszek abból felolvasni egykét passuslj Jellemző, hogy ezen bizottság boldogult Eötvös József indítványára lett kiküldve és tagjai voltak Eötvösön kivül Andrássy Gyula, Tóth Vilmos, Szalay László, Tisza László és Podmaniczky Frigyes képviselők. És mi volt ezen bizottság véleménye ? Azt mondja a nyolezadik és kilenczedik pontban: „8-szor. Minden vallásfelekezetnek és nemzetiségnek szabadságában áll, közép- és felső tanintézeteket állítani, ezekben, valamint az egyes vallásfelekezetek és nemzetiségek részéről eddigelé már is felállított ilynemű tanodákban az oktatási rendszernek és nyelvnek meghatározása a kormány felügyeleti jogának mentenhagyásával, az alapító egyént vagy testületet illeti. 9-szer. Az állami tanintézetekben a tanítási nyelvnek meghatározása az oktatásügyi ministeriuni teendőihez tartozik, mely ez intézkedéseinél, az illető intézet kerületében divatozó nyelvekre^ tekintettel lenni köteles." És minőknek képzelték a bizottság tagjai és velük a 61-iki országgyűlésnek, határozottan merem mondani, túlnyomó nagy többsége, ezen intézkedéseket? Talán múló dolgoknak, melyeket a legközelebbi évben már szabadságában és jogában volna ismét változtatni a törvényhozásnak ? Nem. Határozottan kijelenti ezen bizottság: „Az ország területén létező minden nemzetiségeknek ekként megállapított jogai sarkalatos törvényeknek nyilvánittatván — bocsánatot kérek, hogy erre is figyelmeztetem a t. házat — a nemzeti becsület v T édpaizsa alá helyeztetnek." T. ház! Mikor a provisorium után a 60 -as évek közepén ismét új lendületet vett az alkotmányos élet Magyarországon, kötelességének érezte a nemzet az 1861-ben zálogba tett becsületszavát beváltani és meghozta az 1868 : XLIV. t.-cz.-et, mely a nemzetiségek egyenjogúságáról szól és mely a 14. §-ban a hitfelekezeteknek megadja azon jogot, hogy a maguk intézeteikben maguk állapítsák meg az oktatás nyelvét és ugyanezen jogot adja meg a 26. §-ban a községeknek, törvényhatóságoknak, testületeknek és egyeseknek is. Sőt a 17. §. magát az államot kötelezi arra, hogy gondoskodjék arról, hogy a nem magyar ajkúak ott, a hol tömegesen együtt laknak, még állami intézeteken is oktattassanak egészen a főiskoláig, a maguk anyanyelvén. És ugy látszik, hogy volt idő, a melyben a t. ministereinök ur ezt semmikép sem ellenezte és természetesnek, szükségesnek tartotta. Hivatkozott arra Wolff Károly t. képviselőtársam, hogy a t. ministereinök ur 1870-ben erre nézve egy nagyjelentőségű nyilatkozatot tett s én szükségesnek tartom arra ma is figyelmeztetni a t. házat, mert nem tudom, nem lesz-e ez iránt egy határozati javaslatom, a mely esetleg szavánál fogná a t. ministereinök urat, emlékeztetve azon Ígéretére, a melyet ország-világ előtt akkor tett. A ministereinök 1870. február 28-án azt mondta: „A nemzetiségről alkotott XLIV. törvényezikk 17. §-aott, hol a tanítási nyelvről van szó, azt mondja, hogy lehet, sőt kell is, hogy legyen más tannyelv az alsóbb intézeteknél addig, a hol a magasabb képzettség kezdődik. És igy hitem és meggyőződésem szerint ezen törvény értelmében igenis kell gondoskodni középtanodákról, gymnasiumokról és más hasonfokú intézetekről, melyekben a haza minden ajkú polgára saját nyelvén tanulhassa tanulmányait : én minden oly indítványt, mely erre vonatkozik, részemről pártolni fogok."
