Képviselőházi napló, 1881. X. kötet • 1883. február 1–márczius 8.

Ülésnapok - 1881-202

386 202. országos ülés mirezias 8. 1883. czikkeken alapul, melyekben nincsen szó arról, hogy a tanulmányi rend országos törvény által állapittassék meg s melyek általában a felekezetek iskolai autonómiáját bővebben kimérték, mint a megfelelő magyarországi törvény. Hogy ezen történelmi tényezőről a t. ministernek tudomása volt, az természetes, de ugyanazért meg nem érthető, hogy arról semmi említést nem teszen, sem a törvényjavaslathoz beadott indokolásban, sem a bevezető beszédjében, ellenkezőleg ugy látszik, hogy azon felfogásból indult ki, mintha a pozsonyi t.-ez. hatálya Erdélyre is kiterjeszkednék. Ez valóban szép illustratiója azon phrasisnak, hogy autonóm jogokat nem megszorítani, hanem másokkal is megosztani legyen a mai törvényhozás feladata. A bizottsági jelentésben nem találjuk azon jogosultság és szükségesség indokolását, ^mely az autonómia korlátozását követelné; laconice azt mondja, hogy a történelmileg kifejlődött jogokat és viszonyokat szorgos figyelembe vette, de meg kellett adnia az államnak, a mi az államé s ezt ismételte a t. előadó ur bevezető beszédében is. És már épen a bizottságtól kelletett várni ez irányban tüzetesebb indokolást, mivel ő még a minister úron is túlment az egyházi autonómia megszorításában, nevezetesen, mint már említettem is, két pontban, midőn kimondja t. i. egyszer, hogy a nem magyar tannyelvű középiskolák utolsó két osztályában a magyar nyelv és irodalom magyar nyelven tanítandó és e tantárgyakból az érettségi vizsgálat is e nyelven teendő le; midőn továbbá elvonja a felekezetektói azon jogot, hogy a saját intézeteikben alkalmazandó tanárokat magok képezzék és képesítsék. A bizottság az első módosítványra nézve csak annyit mond, hogy azt az állam hivatalos nyelvének sikeres tanítása szempontjából jogosnak tartja. Nézetem szerint elhibázta a jelentés szerkesztője az itten használt szót, mert a kérdéses intézkedés lehet ugyan a felhozott szempontból tekintve czélszerü, de jogos nem. Czélszerű lehet, mert azt én sem tagadom, hogy az előirt módon a tanítás sikere nagyobb lesz, de nem lehet jogos, mert épen jogsérelmet foglal magában, azon törvényadta jog megcsonkítását, t. i., mely szerint az egyházak maguk állapítják meg saját iskoláikban a tannyelvet. Persze, ugy látszik, hogy a t. előadó ur nem viseltetik épen nagy tisztelettel az ilyen törvényadta jogok iránt, mert beszédjében azt tetszett mondani, hogy a nem magyar tannyelv a felekezeti iskolákban nagy concessió az állam részéről. Na, én már azt hiszem, hogy az, a mit a felekezetek fennállása óta, tehát több századokon át, folytonosan és háborgatás nélkül — legalább Erdélyországban — bírtak és és élveztek, a szerzett jognak oly jellegével bir, hogy azt mégis esak bajosan és aligha lehetne coneessiónak nevezni. Nem akarok arról szólani, hogy I ezen eontemplált intézkedés az egyes nemzetiségek azon jogaiba is ütközhetik, melyek az 1868: XLIX. t.-cz. által biztosíttattak; itten csupán a felekezeti autonómiának szempontjából bírálván meg a kérdést. Áttérve a második módosítványra, a tanárképesítést illetőleg nem találunk a bizottsági jelentésben annak indokolásául egyebet mondva, mint azt, hogy a kérdéses intézkedést általában a középiskolai oktatás komoly sikerének biztosítása, úgyszintén a középiskolai oktatásügy színvonalának emelése tekintetéből okvetlenül szükségesnek tartja. Azt hiszem, hogy — eltekintve is a jogi és törvényes állásponttól — ez olyan állítás, a melyhez a kétely is fér. Ezt annál inkább mondhatom, mivel a t. minister ur maga is még rövid ido előtt más nézetben volt. Az általa előterjesztett javaslat indokolásában a következőket olvassuk: „Miután a felekezeteknek nemcsak iskolatartási joguk kétségbevonhatlan, de ők ezen jogukkal oly nagy számú középiskola fentartásával tényleg élnek is, mi által a különben szintén az államra hárulandó terhet tetemesen megkönnyítik. Azon jogot sem lehet tőlük megvonni, hogy saját intézeteiken alkalmazandó tanáraikat magok képezzék és képesítsék. E joggal eddig is éltek tényleg." Hogy fér ez már össze a bizottság javaslatával és mi bírhatta a t. minister urat arra, hogy hozzájárult e inódosítványhoz, sőt hétfői beszédjében azt mondta, hogy az állam a tanárképesítést nem bocsátja ki kezéből, mikor egy évvel ezelőtt tisztán nyilvánította, hogy a kérdéses jogot a felekezetektől megvonni nem lehet'? Ha a kormány maga ily könnyen felhagy valamely nagyfontosságú véleménynyel, mely a törvényjavaslat alapjául szolgált; ha mostan tévesnek nevezi azt, mit rövid idővel ezelőtt még helyesnek és jogosnak talált, nem vagyunk-e feljogosítva azon kételyre, vájjon helyesebbek-e a többi alapeszmék, melyeken a javaslat fel van építve és vájjon nem lehetne-e attól tartani, hogy egy év múlva a t. miminister ur a többi elvek iránt is más nézetben lesz? Bizony, ha valami, hát ezen körülmény is arra mutat, hogy az egész kérdés, melyet e törvényjavaslattal megoldani akarnak, még nincsen eléggé megérve s hogy a megoldásnak ideje még nem érkezett el. Én nem ismerhetem el a bizottsági jelentés azon érvelését, miszerint a középiskolai oktatásügy színvonalának emelése csak így lehetséges, ha a tanárképesítési jog a felekezetektől elvonatik. Ezen czél nézetem szerint más módon is elérhető volna. Meg vagyok győződve, hogy azok a felekezetek, melyeknek tanárképesítési rendszere a kor igényeinek talán még nem felelne meg egészen, a kormány komoly felszólítására nem fognának késni azt czélszerű és a dolog lényegének