Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.

Ülésnapok - 1881-167

•"-167. országos ülés január 17. 1883. azért erre való tekintettel a t. pénzügyminister ur ezen adót jóval helyesebben és magasabb pénzügyi belátással hozhatta volna be ugy, hogy ha megosztja azt olyképen, hogy a fővárosi takarékpénztárak a kamatok után 10%-ot, a vidékiek pedig legrosszabb esetben, ha már más forrás hiányában mulhatlan szükségesnek mutatkoznék, legfolebb 5%-ot hordoznának, mi a j elén körülmények közt igazságosabb, méltányosabb és helyesebb lett volna. Azonban, miután nincs kilátás, daczára annak, hogy a minister ur ebből egy milliót felülhaladó államjövedelmet remél, hogy a számítás biztos sikert mutasson fel és miután részünkről tüzetesen kimutatva látjuk, hogy e kísérlet a takarékossághoz szokott polgárok érdekeit megrendíti és e törvényjavaslat elfogadása esetén jobb kilátást nem remélhetünk, én a törvényjavaslatot nem fogadom el, hanem csatlakozom Helfy képviselőtársam határozati javaslatához. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ferenczy Miklós: T. ház! A tegnap és ma elmondott beszédekben teljesen kifejtve lévén a kérdés, én semmit hozzáadni nem kívánok, minthogy elég világosan és könnyen felfoghatóan fejtetett ki az ügy. A mit mondani akarok, az csakis magára a törvényjavaslatra vonatkozik és igyekezni fogok bebizonyítani, hogy a törvényjavaslat nem fogadható el. Első helyen, hogy bírálatot lehessen mondani, megvizsgálandó, vájjon minő szempontok vezették a ministert és szakközegeit ezen törvényjavaslat tervezésénél. A mint maga a javaslat és nem annak indokolása bizonyítja, a minister ur első helyen abból indult ki, hogy a takarékpénztárakat és ezekhez hasoidó intézeteket magukat adóztassa meg. Nem hivatkozom az indokolásra, hanem magára a törvény szövegére. A törvény szövege határozottan azt mondja, hogy a takarékpénztári betétek kamatai után fizetendő adókat nem kell, hogy az illető tőketulajdonosok jelentsékbe, hanem az illető kezelő takarékpénztár fogja azokat bejelenteni, tehát ezen betétek után járó adók, nem az illető betevő, hanem az illető takarékpénztárra írandók. Ennélfogva a betevő az adófizetés által teljesített kötelezettség után semmi politikai jogélvezetben nem fogna részesülni. Önként értetik, hogy a kit az adófizetés kötelezettsége terhel, e teherrel politikai jogok élvezete is jár, a mennyiben pedig az illetőre nem hárul politikai jognak élvezete, az adófizetés kötelezettsége sem terhelhetné őtet, vágyba terheli, a jogot is a maga javára követelheti az illető. Ennélfogva első helyen látszik, hogy a minister ur terve az volt, hogy a takarékpénztárak fizessék az adót és pedig a törvény szövegéből kitűnik, de egyszersmind az is kitűnik a törvény szövegéből, hogy az 1875: XXV. t.-cz. 18. szakaszára van alapítva, mely 3°/o-nyi közvetett adót tartalmaz. Ennek a felemelése van a törvényjavaslatban kimondva, mely adót az illető takarékpénztárak tetszésük szerint átháríthatják az illető betevőkre, de nem közvetlenül következik az áthárítás. De egészen más a mostani új adó, mely a bizottsági vélemény után egészen eltérővé nőtte ki magát a pénzügyminister ur tervezetétől, mert a bizottság véleménye szerint közvetlen adóvá lett, holott a minister ur terve szerint közvetett adó lett volna. Ennélfogva a t. minister ur tervezete és a pénzügyi bizottság jelentése merőben ellentétes két adónemről szól, mert mig a minister ur tervezete szerint közvetett adóról, a pénzügyi bizottság jelentése szerint egyenes adóról van szó. Tehát, midőn ezen adó helyes vagy helytelen volta megbirálásáról van szó, okvetetlen két szempontból kell azt tekinteni, először ugy, mint a minister ur tervezte, közvetett adó gyanánt, másodszor ugy, a mint a pénzügyi bizottság tervezi. Részemről akármelyik szempontból veszem bírálat alá, veszélyesnek, károsnak, jogtalannak tartom azt. (Ugy van! a szélső baloldalon.) A mi a t. minister ur tervezetét illeti, az ez adóalapra nézve merőben helytelen felfogáson alapszik. Hogyan lehet azt kivánni egy intézettől, hogy azon arányban fizesse az adót, melyben teljesíti mások irányában kötelezettségét. Ha a dolog megfordítva lenne, inkább lenne igazolható, hogy t. i. a mily arányban állanak bevételei a saját és nála gyümölcsözés végett elhelyezett tőkék után, azon arányban teljesítse az állam iránti kötelességét. De hogy azon arányban teljesítse azt, a mily arányban a betéttőkék iránti kötelezettségeit teljesíti, azt merőben igazolhatatlannak tartom. De másodszor igazolhatatlan azért is, mert nincs arányosítva az illető intézetek tőkevagyonával és jövedelmével. Ha a t. minister ur meg akarta adóztatni az illető intézeteket, kellett volna, hogy azok jövedelmi adóját emelje, a szerint a mint tőlük bizonyos pénzösszeget akart bevenni, de nem kellett volna azt terveznie, hogy a menynyiben mások húznak jövedelmet az intézettől, ezen arányban rójon rájuk kötelezettséget. A másik szempontból, t. i. a pénzügyi bizottság jelentése szerint véve fel a dolgot: a pénzügyi bizottság azzal indokolja a ministeri javaslat helyességét, hogy az országnak szüksége van ezen összegre és annyit követel az illető intézetektől, a mennyinek megfizetése által az iztézetek bizonyosan egészben tönkre nem fognak menni, vagy ha részben tönkre is mennek, mind a három tényező nem fog nagy károkat szenvedni. Lássuk a gyakorlati életben minő eredményeket idézhet elő ezen új adó. A takarékpénztári és általában a pénzintézeti betéteknek, gyakorlati tapasztalások szerint, háromféle neme van. Első az úgynevezett alapítványi és árvavagyon-tőkék, melyek maradandó tőkét képeznek az egyes pénzintézeteknél, melyeket azok üzleteikben felhasználnak. A másik az ugy-