Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.

Ülésnapok - 1881-180

I8Ö. #rszág*» ttlós .január 31. IfóS. 369 Rakovszky István jegyző (olvassa a 8. §-t, mely változatlanul elfogadtatott. Olvassa a 9. §-t). Polónyi Géza : T. ház! A tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat 9. §-a talán épen olyan cardinális, mint maga az 1, §-nál vitatott kamatmaximum kérdése. A 9. §. szerint azt mondatik, hogy az uzsora vétsége nem hivatalból üldözendő, hanem csak magánpanaszló feljelentése folytán, de az általános intézkedésektől eltérőleg, azon megszorítással, hogy az egyszer megtett indítvány többé vissza nem vonható. Régi latin közmondás qui vnlt habere finem debet et velle média. Ha komolyan akarjuk, hogy az uzsorának minden nemű kárhozatos törekvése lehetetlenné tétessék, hogy a középosztály, a mely vagyonilag rósz viszonyok közt van, megmentessék, akkor ezen szakaszt mostani szövegezésében meghagyni nem lehet. Miről van szó a gyakorlati életben. Méltóztassanak megengedni, hogy a kérdést két példával iílustráljam. Legnagyobb része az uzsorásoknak, még pedig a qualiiieáltaknak, tehát azok, a kik üzletszerüleg íízik az uzsorát és a kik váltó alakjában játszszák ki a törvényt, szegény hivatalnokokon és^ nagy részt olyan embereken élősködik, a kik egy jövendő házassági frigy megkötésének reményében szoknak adósságot csinálni. Mindkét eset olyan, hogy a szegény hivatalnok és az, a ki az úgynevezett partié ezéljából szokott adósságot csinálni, könnyen bele jut az uzsorás hálójába. Ezen esetekben az adós fél attól, hogy viszonyai a nyilvánosság előtt tárgyaltassanak. Az az ember, a ki ily qualificált uzsorásnak esett áldozatul, maga követ el mindent, hogy az uzsorással a bíróság elé ne kerülhessen. Ha az czélja a törvényhozásnak, hogy esetleg az ily magánviszonyok kímélésével az uzsorást is kímélje, azt hiszem félre értette czélját. Ha a gyakorlati életet kérdezem meg, ott van a büntető törvénykönyvben némely intézkedés a csalásra vonatkozlag nézve. A csalásra, annak némely qualificált eseteit kivéve, az mondatik, hogy az nem üldözendő hivatalból, hanem magánpanaszló bejelentésére. Mire vezetett az? Arra hogy az internationalis csalóknak valóságos asylumot nyitottunk Magyarországon. Az az ember, a ki üzletszerüleg, igazi malitiával űzte a csalást, az kikerülte az igazságszolgáltatás kezét, mert mindig rendelkezett annyi tőkével, hogy a mint az elsőt megcsalta, avval kiegyezett, hogy másokat csaljon tovább. A törvény csak azokat éri utol, kik vagy együgyüségből, vagy végszükségből követték el a csalás vétségét. Midőn a gyakorlati élet ily példákat nyújt, hogy a törvényben ott, a hol sújtani akar, a koranyagot ki akarja irtani, nem lehet feladata a legyezgetés, másról mint hivatalból való üldözésről szó sem lehet. De van még egy fontos momentum, mely a mellett harczol, hogy az uzsora vétsége hivatalból KÉPVH. NAPLÓ. 1881 — 84. IX. KÖTET. üldöztessék. A törvényjavaslat az imént felolvasott szövegében maga is kénytelen volt azon álláspontra helyezkedni — a mi tulajdonképen a bűnvádi eljárásba tartozott volna — hogy a bizonyítékok szabad mérlegelésének theoriáját törvénybe iktatja. Hát miért történik ez t. ház? Történik azért, mert a lehető legritkább esetek közé tartozik az, hogy az uzsorás ellen, a ki titokban váltócskával csinálja az ilyen üzletet, a törvényszabta rendes bizonyítékot megszerezni lehessen. És ép azért mutatta Galicziában is a példa, hogy a biró csak a feljelentéseknek 2%-ja mellett volt azon helyzetben, hogy a vádlottat elitélhette. Most itt a büntetőtörvénykönyv 260. §-a, mely azt mondja, hogy rágalmazást követ el és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő az, a ki mást valamely hatóság előtt büntethető cselekmény elkövetésével vádol, ha vádja valótlannak bizonyult. Ez azt mondja, a ki valakit feljelent és vádja valótlannak bizonyul — nem hamis vádlásról van szó, mely szigorú büntetés alá esik — hanem ha vádja valótlannak bizonyul, még ő büntettetik. Én megengedem, hogy a magyar bíróban lesz annyi belátás, hogy ezen szakaszt nem fogja az uzsorást feljelentővel szemben oly szigorúan alkalmazni. De mikor a törvény oly rigorose bánik el a feljelentővel szemben, nagyon sokszor, talán 10-szer is meg fogja gondolni azt, ki a feljelentést beadja: vájjon feljelentsem-e azt és kitegyem magamat annak, hogy engem Ítéljenek el. Én, t. ház, ki a gyakorlati életben nap-nap mellett látom az eseményeket, mik ép folynak le, kötelességemnek ismertem azon tapasztalataim eredményét, a melyeket az életben szereztem, a t. képviselő urak szíves tudomására juttatni. Elfogadják-e nézetemet, az a t, többségtől függ, de én bátor leszek indítványomat előterjeszteni, mely oda terjed, hogy a 9. §. hagyassék ki, még pedig azért, mert a hol a törvény nem mondja ki, hogy csak niagánpamurra van üldözésnek helye, ott subintelligitur az, hogy hivatalból üldözendő vétség és miután a törvényjavaslat csak azt kívánja, hogy e vétség csak magánpanaszra lenne üldözendő, bátor leszek a 9. §. kihagyását indítványozni. Még egy rövid észrevételem van. A csalás vétségének megállapításánál alighanem lapsus csúszott be a törvényjavaslatba, nevezetesen a büntetőtörvénykönyv 65. szakasza azt mondja, hogy ott, a hol bűntettről van szó, a kísérlet mindenesetre büntetendő. A vétségi kísérlet csak akkor büntetendő, ha a törvény azt világosan megjelöli. Már most t. ház. a csalásnál is az történt, hogy az 50 írton alul a csalás vétség levén, a törvény, legalább az én véleményem szerint, kifeledte megemlíteni, hogy az 50 frton aluli cselekmény kísérlete büntetendő. A kérdés már most az t. ház, hogy óhajtjuk, óhajtjuk-e azt, midőn a törvénybe maga a csalás, 47