Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.
Ülésnapok - 1881-176
176. országos ttl' : » Január 27. 1883. 271 tassék, lehet-e egy intézetet a kamatlábat szabályozónak tekinteni, azért, hogy azt állapítsák meg, hogy ezen kamatláb, mely bizonyos időben szokásos a centrumban, egyúttal a vidéken is az. Be lett bizonyítva, hogy nioes az az elképzelhető centralis hitelközeg, mely akként lenne képes szabályozni a kamatlábat, hogy az az egész országra egyformán kiterjedjen, hanem minden vidéknek meg van az ő hitelét szabályozó külön kis centruma. Számosan hoztak fel nálunk is példákat erre. Németh Albert t. barátom felemlítette, hogy Hevesben hat takarékpénztár van s ott nem is igen pusztít az uzsora. B. Prónay Dezső: Dehogy nem! Helfy Ignácz: Én hivatkozom arra, a mit Németh Albert t. képviselőtársam felhozott; tehát kétséget nem szenved, hogy a kamatláb megállapítása igazságtalanságokra vezet, de más tekintetben arra is vezet, a mit csakugyan nem kívánhat senki — és ez iránt gr. Apponyi Albert képviselő ur is érzett némi aggodalmat — hogy az illető kölcsönvevő ne vehesse tekintetbe a koezkázatot és hogy a biró erre ne refleetálhasson. Lehetetlen bárkitől is azt követelni, hogy a hitelvesztett, a megrongált vagyoni viszonyok közt élő embernek ugyanazon áron és feltételek alatt adjon kölcsönt, mint a fizetésképes, teljes hitellel bírónak. Hisz ugy a gyakorlat, mint az elmélet ez ellen szól. Mindnyájan tudjuk, hogy a római jog szerint, mikor a kamatláb meg volt állapítva, kivételt tettek azokra nézve, kik tengeri útra keltek. Ezekre nem állott a kamatmaximum elve. Miért különböztették tehát meg a tengeri utat a szárazfölditől? Azért, mert a koczkázat nagyobb volt s a hitelező inkább ki volt téve annak a veszélynek, hogy pénzét elveszíti. És most mi megfoszszuk a birót attól, hogy saját lelkiismerete s;:erint mérlegelhesse azt, vájjon a körülmények szerint forog-e fönn btíntény? Eddig én nem tudnék menni. A legnagyobb nehézség — s azt hiszem, ennek senki sem fog ellent mondhatni az indítványozók közül — hogy ha elfogadjuk is a kamatláb meghatározásának czélszerüségét és igazságos voltát, az, hogy a kamatláb, a melyről anynyit beszélünk, megállapíthatatlan. Bebizonyították azt magák az indítványozók, mert egyikök sem merte azt mondani: ime, indítványozom, ennyi legyen a kamatláb, hanem kényelmesebbnek találták azt, hogy utasítsák a bizottságot arra, hogy a kamatlábat állapítsa meg. Bármelyik sz-ámot mondanák is, visszariadnak tőle s mégis ast kívánják, hogy a bizottság legyen nálok bölcsebb. Meg vagyok róla győződve, hogy e téren a bizottság sem bölcsebb mint Komjáthy Béla, vagy Apponyi Albert képviselő ur. Anynyit ők is kitalálhatnak, a mennyit a bizottság mondhat. A másik mozzanat az eddig lefolyt vitában az, hogy daczára annak, hogy az egész ház egyhangúlag elfogadta a törvényjavaslatot, mindegyik felszólalás constatálta, hogy ezen törvényjavaslattól, akár lesz benne kamatláb, akár nem, az uzsorának gyökeres orvoslását nem reményli. Én sem várom tőle ezt és pedig azért nem, mert a mint a múlt alkalommal megjegyeztem, meggyőződésem szerint, ha a kormány komolyan akart volna hozzáfogni az uzsora pusztításának gyógyításához, nem itt kellett volna kezdenie, hanem mielőtt megszorítja a hitelforrásokat a közjó érdekében, mindenek előtt kellett forrásról volna gondoskodni, a mely ennek helyébe lépjen, amely ezt pótolja; gondoskodni kellett volna mindenek előtt a hitelszervezetnek oly módoni kiépítéséről, hogy az uzsora kikerülhetővé váljék. Ez lett volna a legjobb s szerintem az egyetlen mód. De a helyett mit tett a t. kormány? Pár nappal az uzsora-törvényjavaslat beterjesztése előtt újabb adóval sújtotta azon hitelszervezetet, mely eddig a közönség jó részét megmentette az uzsorától. Mert hiába mondják nekem, hogy vannak intézetek, melyek szintén uzsoráskodnak. Ha ugy is van — és fájdalom, elég szomorú, hogy ugy van — azt mindenki be fogja ismerni, hogy öiszehasonlíthatlan az a kár, a melyet okozhat egy hitelintézet, azon lelketlen üzérkedéshez képest, melyet a magán-uzsorás tehet. (Ugy van!) Nem remélek eredményt a törvényjavaslattól — legalább nevezetes eredményt nem — mert meggyőződésem szerint, azt a keveset, a mit várunk tőle, csak ugy fogjuk elérni, ha egyúttal a váltóés közjegyzői és bizonyos tekintetben a kereskedelmi törvényt is revisió a la veszszlilí. Nem fogok részletekbe bocsátkozni, röviden csak annyit jelzek a váltótörvényre nézve, hogy rosszul mondja a törvényjavaslat, hogy „az ily esetekben, midiin az uzsora váltó-üzletekbe burkolódzik," mert az most a rendes uzsora, a másik kivétel. Alig van uzsora, mely nem épen váltóüzlettel történnék tehát itt kell keresni a bajnak egyik főforrását és én megvallom, akár szabad, akár nem, akár összevág a manchesteri iskola tanaival, akár nem, e tekintetben a váltóképesség bizonyos fokban való megszorításától vissza nem riadok s azt határozottan óhajtom és kívánom. (Helyeslés.) De igen természetes, hogy tekintettel a mai forgalmi viszonyokra, egyúttal kimondom, hogy a váltóképességet csak a férfiakra nézve óhajtanám megszorittatni és pedig akként, hogy fizok a szenvedő váltóképességet csakis a nyilvános hitelintézeteknél gyakorolhatják, mint erre máiIrányi t. képviselőtársam reá utalt. De a nem kereskedő nőkre nézve határozottan kimondanám,
