Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.

Ülésnapok - 1881-174

234 174. országos ttlís jasmár 25. 1883. és minő eszközök által folyjanak be, ezúttal vitatni szükségesnek nem tartom. Azt hiszem t. ház, — ámbár ezen állításom első hallásra merésznek is látszhatnék •— hogy az uralkodó közgazdasági felfogások és az általánosan elfogadott közgazdasági elméletek tere egészen biztos alapot nyújt arra, hogy az általam helyesnek tartott álláspontot, t. i. egy bizonyos kamatláb átlépésének büntethetőségét igazoljam. A kölesönképen adott pénztőke hasznának törvényszerű meghatározása, vagyis a kamatmaximum ellen főérvül az szokott felhozatni, hogy a pénzkölcsönnek, mint minden más árúczikknek ára, a közgazdasági organismusnak természetes és ennek folytán positiv intézkedések által meg sem változtatható törvényei szerint alakul, t. i. a kereslet és kínálat egymáshozi viszonya szerint. Ez megtámadhatatlan elv, alapigazság. De a kérdés csak az, vájjon minden esetben helyes-e a kereslet és kínálat egymásközti viszonyából fejlődő áralakulást minden befolyás t nélkül hagyni és a maga fejlődésének átadni? És én sok esetre hivatkozhatnám, melyekben ez az alaptétel, a melyekben ez a természetszerű fejlődése az árnak a kereslet és kínálat viszonya szerint igenis alávettetik és pedig ezélszerűen oly elem befolyásának, mely az állam positiv intézkedéséből ered és ezen esetek egyikének tartom a kölcsönbe adott pénztőke eseteit. Megmondom miért. Az a regulátor, mely az egyéni egoismusok harczában a kereslet és kínálat közti viszony alakulását a közjó felé irányozza, ez a delejtű nem más, mint a concurrentia. Oly esetekben, midőn a concurrentia, habár törvényileg és jogilag megvan, de tényleg nincs meg, oiy esetekben ez a regulátor nem működik a közjó szükségképeni ezéljainak megvalósítására. Ezek az esetek az úgynevezett természetes monopóliumok esetei. És ezen esetekben a közjónak valamely orgánuma, legyen az állam, törvényhozás vagy község, mindenkor hivatva érezheti magát és tényleg hivatottnak érzi is magát, hogy a coneurrentiának regulatorát a hatósági szabályozás regulatora által pótolja. Van erre egy illustris példa : a nagy forgalmi vonalak kérdése. Sok ideig azon nézet uralkodott a közgazdaságban, hogy a nagy forgalmi vonalaknak és különösen a vasutak árszabásait, a közjó érdekében ép ugy, mint minden más áralakulást a concurrentia megfelelőleg szabályoz. Tudjuk, hogy Angliának egész vasuti építése 1844-ig, de még azontúl is azon elmélet befolyása alatt alakult, hogy concurrens pályák keletkezését, melyek két végpontot egymással különböző utakon összekötöttek, nemcsak hogy megengedhetőnek, de mindenképen elősegítendőnek tartották. Sőt az az eszme is érvényesíttetett némelyek részéről, hogy ugyanazon vonalon különböző szállítási vállalatok concurrentiája hathat kellő módon a közjónak legjobban megfelelő árszabások előidézésére. Ez volt az az epocha, melyben a vasútépítés és a vasuti üzlet is, ámbár bizonyos a vasutaknak jogi helyzete, azok létesítésének nélkülözhetlen jogi előzményei által követelt hatósági intézkedések mellett, de közgazdasági szempontból a magánindustria szabadságának átengedtetett. Később a tapasztalás arra tanította az összes európai nemzeteket, hogy a concurrentiának regulatora a nagy forgalmi vállalatok által teljesítendő functióban nem működik a közjó elérésére, hogy ezen nagyforgalmi vállalatok a befektetett tőke nagysága és számtalan más oknál fogva természetes monopóliumot képeznek. A mint ennek felismerése általánossá vált, általánossá vált és mindinkább válik azon nézet is, hogy a közgazdasági organismusnak ezen ága, a nagy forgalmi vonalaknak létesítése és ellátása valami módon hatósági szabályzat alá veendő és a magán industriának tisztán a maga haszna szempontjából űzött korlátlan vezetése alá nem engedhető. Miért? mert természetes monopólium constatáltatott. Már most ezen csak példa gyanánt felhozott fejlődéstörténetnek rövid illustrálása után menjünk át azon tárgyra, melylyel ma foglalkozunk. (Halljuk!) A nagy forgalmi központokon, a hol a kereskedelmi és üzleti életnek minden szála összpontosul, ott hol a jó hitelű ember választhat 3 —4-féle bank és [ tőkepénzes közt, ott igenis nemcsak a tőkekeresletnek oldalán, de a tőkekinálatnak oldalán is létezik hatályos concurrentia, mely a tőkehasználat árát, vagyis a kamatlábat ilyen helyeken lenyomja azon niveaura, mely megfelel a pénzpiacz természetes helyzetének, a közjó követelményének. De hasonló helyzetben van-e az — és ez képezi a hitelkeresőknek óriási többségét ez országban,— ki elhagyottabb vidéki helyeken él, ki miután a személyes hitel az egyén személyes tulajdonainak, vagyoni helyzetének ismeretén alapul, miután az a kör, melyben őt ismerik, nem terjed tovább mint 3—4 falura, kizárólag azon egy pénzintézetre van utalva, melyhez az ő faluja legközelebb fekszik s néha kizárólag azon egy-két tőkepénzesre, ki az ő falujában pénzzel rendelkezik? Ezen hitelkeresőkre nézve habár jogilag nekik szabad akárkihez fordulniók, habár jogilag megvan is engedve bárkinek a legkisebb faluban is letelepedni és ott bankot létesíteni, vagy pénzkölcsönzési üzletet nyitni; habár e szerint jogilag a concurrentia lehetősége meg van adva a hitelkínálat oldalán: de tényleg az ott nem létezik, tényleg az ily hitelkereső ki van szolgáltatva azon egyetlen vagy azon kevés pénzforrás önkényének, monopolisticus helyzetének, melytől egyedül veheti igénybe a kölcsönt. (Ugyvan! a baloldalon.) Ez, t. képviselőház, azon elvi alap, a melyre alapítandó az, hogy miután a hitelkeresők leg-