Képviselőházi napló, 1881. VII. kötet • 1882. október 5–deczember 2.
Ülésnapok - 1881-143
143. országos fiiéi deszember I. 1882.1 365 kezeiéin nem csal — épen nem mondotta, hogy « 17 millió convertálva van és ép nem moudotta a,zt sem, hogy ez év végéig convertálva lesz, tehát tulajdonkép nem 80 millió convertálásáról, hanem legalább is jóval többről van szó. Midőa azt látom, hogy a pénzügyminister ur azt mondta, hogy ő nem vállalhat annak bekövetkezése iránt nagyobb felelősséget, mint a budget bármely tételeért és azután ezt is módosítja és azt mondja, hogy ez a budget legproblematicusabb tételei közé tartozik, ennélfogva tehát kevesebb felelősséget vállalhat annak bekövetkezéseért, mint a budget többi, nem ily problematicus természetit tételeiért, mondom, midőn ezt hallom: engedje meg, hogy két megjegyzést tegyek. ^ Áz egyik az, hogy én nem kívánom soha egy ministertől, hogy könnyelműen belemenjen oly nyilatkozatokba, a melyekről maga meggyőződve nincs. A túlságos óvatosságot talán jobban elviselhetem, mint a könnyelműséget, de engedje meg, hogy egyszerűen megjegyezzem, hogy az adott felelet által sem az ország megnyugodva nem lehet a conversió eredménye iránt, sem nem látom azt a lehetőséget kizárva, hogy a conversió alapfeltételei módosíttatni fognak, mégpedig ugy, hogy még azon szerény haszon is, a mely abból váratott, nem fog eléretni a,z állam által. Ennek lehetőségét nem zárta ki a minister ur, én legalább ennek lehetőségét kizárva nem látom. Ha a minister ur abban a helyzetben van, hogy tovább nem mehet megnyugtatásában, ellene nem szólok, én csak a helyzetet constatálom e tekintetben. És most t. ház, menjünk át a t, pénzügyminister ur beszédének utolsó részére, t. i. a pénzügyi politikára. (Halljuk!) Az én főellenvetésem az volt, hogy a minister ur, mikor pénzügyi politikájának czélját formulázta, az arra befolyással biró és számbavehető factorokat nem vette számításba. Második kifogásom az volt, hogy némely tényezőket vérmesen vett számításba és harmadik ellenvetésem az volt, hogy miután csakis ezen eredmény nevében lehet a nemzetet fölhívni arra, hogy új erőlködéseket tegyen, maga pedig a kilátásba helyezett eredmény elérése felette problematicus : itt nem egy kellőleg megfontolt és megérlelt és igy el nem fogadható pénzügyi politikával állunk szemben. A t. pénzügyminister ur múlt alkalommal tartott beszédében már sokkal — hogy ugy mondjam — kisebb hangon, szerényebb mérvekben beszél a rendes kezelésben levő deficit eltüntetéséről, mint azt a költségvetés előterjesztése alkalmával tette, már mint agy megcsendülni hallottam beszédében azt a régi nótát, hogy meglehet, hogy nem érünk czélt, de közelebb jutunk ahhoz. Nemcsak hogy nem meri oda állítani, hanem azt mondja, hogy legalább annyit érünk el vele, hogy állapotainkba bizonyos javulás következik most be. De t. ház, épen ez az, a mitől félek, hogy nem fog bekövetkezni. Tartok továbbá attól is, hogy ezen új adók vagy nem azokat fogják érni, a kikre tulaj donkép czélozva vannak, vagy legalább nehezednek azokra a vállakra, melyek a stagnáló vagy visszamenő eddigi egyenes adók terhét viselik. Ugyanazon zsebekbe nyúlunk mélyebben,melyekről azt hirdettük, a számok is azt tanúsítják, hogy a kímélet volna a helyes politika. A minister ur kiemeli, hogy nem is 8 millió 100 ezer forint szándékoltatik direct adók útján bevétetni, hanem 4 millió 100 ezer. Ez igaz, de vájjon kérdem én, hogy ezen direct adóknak kivetése mityen pénzügyi politikát jelent? Vizsgáljuk meg, minő vállakra fog az valószínűleg nehezedni, minő viszonyban áll ez adók behozásában kifejezett pénzügyi politika ezen állásponttal, melyet a ház korábban elfoglalt. A t. minister urnak czélja az, hogy a takarékpénztári betétek, tehát a betevők adóztassanak meg. Már most a nélkül, hogy annak helyessége vagy helytelenségéről szólanék, méltóztassék csak figyelembe venni azt, hogy mitől függ ez az eredmény, kik jönnek itt tekintetbe? Itt tekintetbe jönnek a betevők és tekintetbe jönnek azok, a kik kölcsönt vesznek, végre a részvényesek. Már hogy mihelyt ez az adó behozatik, egyik a másikra akarja azt tolni, egyik a másikra akarja hárítani, abban valóban senki sem fog kételkedni. Első sorban nem is a részvényesek állnak szemben a betevőkkel, hanem a kölcsönvevők fognak szemben állani a betevőkkel. És mi lesz az eredmény? Az eredméay az áthárítás sikerétől függ; ezt pedig nagyban fogja két dolog befolyásolni. Az t. i., hogy pénzszükség van-e, vagy pénzbőség. Ha pénzbőség van, ha könnyen és aránylag olcsón lehet kölcsönt kapni, akkor igen természetesen a kölcsönvevőkre nem lehet reáhárítani ezt a megadóztatást; akkor beáll az a kérdés, hogy vájjon a részvénj r es fogja-e viselni, ha t. i. a társulat nagy súlyt helyez reá, hogy a betéteket megtartsa, vagy a betevők fogják viselni, vagy esetleg meg is oszthatják. De ha pénzszűke van, ez az adó mindig arra fog hárulni, a ki az áthárítás ellen a legkedvezőtlenebb conjuncturák közt van — és ez a legkedvezőtlenebb conjuncturák közt levő, a kölcsönvevő. Minthogy pedig, különösen a vidéken a rendes állapot a pénzszükség, nem pedig a pénzbőség, mert más az állapot a fővárosban r
