Képviselőházi napló, 1881. VII. kötet • 1882. október 5–deczember 2.

Ülésnapok - 1881-143

356 143. országos ülés lom azt, hogy egy parlamenti kormány igyekezzék a többségnek tetszését megnyerni; mert hiszen akár fictio, akár tény, hanem az országgyűlésben a többség ugy áll, mint a nemzet többsége ; hanem ez esetben én azt követelem meg attól a kormánytól, igyekezzék ezt a tetszést megnyerni az által, hogy tényleg az ország javára működik, igyekezzék épen az által elérni, hogy a teljes igazságot feltárva azon többség előtt, mutassa fel azon eredményeket, melyeket kormányzata feltüntet. De nem is ezért vádolom én a t. minister urat. Én azért vádolom, hogy hiányos előterjesztéssel, leplezgetéssel, palástolással igyekszik azt a többséget capacifálni ; ez pedig szerintem bíínös eljárás. Ismétlem t. ház, a mit felszólalásom elején mondottam; sokkal jobban ismerem a t. háznak jelenlegi hangulatát, semhogy akár nekem, akár bárkinek is kedve volna itt bővebb, részletesebb, tüzetesebb fejtegetésekbe boesátkozni. Nem is válaszolok ezúttal a t. minister ur többi megjegyzéseire, lesz majd alkalmam erre talán kedvezőbb időben; de nem tehetem, hogy ez alkalommal egy pár szóval ne foglalkozam egy incidenssel, a mely e rövid vita folyamán felmerült, de a mely nem nélkülözött bizonyos érdekességet, eredetiséget. (Halljuk/) A szomszéd padokon, a t. egyesült ellenzék soraiból felkelt egy tag, Lánczy Gyula t. képviselőtársam, a ki — mint a hírlapokból, de most már saját nyilatkozataiból is tudjuk — azon párthoz szorosan többé nem tartozik és szükségesnek tartotta — ez ellen nem is lehet kifogásom —itt a házban indokolni legújabb lépését. A mit erre nézve mondott, ahhoz nekem semmi közöm, ez az ő dolga; hanem azon indokok közt, melyeket elősorolt, hogy mik bírták reá ezen lépés megtételére — nem tudom, hogy voltaképen e lépés: kilépés-e, fellépés-e, vagy belépés-e? (Élénk derültség) elég az hozzá, hogy lépés —mondom, azon indokok közt említett egyet, a mely már engem is közelről érint, a mennyiben érinti azt a pártot, a melyhez tartozni szerenesés vagyok. Ugyanis azt mondja, hogy az egyik ok, a mely őt arra bírta, az, hogy o látja azt, hogy a szélsőbali áramlat az országot elborítja. Ha a t. képviselőtársam ennél a pontnál megáll, én talán még ezt sem vettem volna zokon tőle; mert hiszen az bizonyos, hogy bárhová lépjen is, a mi pártunkba nem fog belépni, tehát megvan neki engedve parlamentáris módon a mi pártunk ellen nyilatkozni. Hanem a mi engem meglep, sőt a mi megvallom, nekem fáj, az, hogy a képviselő ur tovább fejtegetvén azon indokokat, azt mondja, hogy szomorúsággal látja azt, hogy a magyar népnél a függetlenségi aspirátiók mindinkább terjednek. Már engedelmet kérek, ez csakugyan szomorú dolog; mit várhatunk mi egy nemdeczember 1. 1882. zedéktől, melynek tanárai a törvényhozó testületben szomorúsággal constatálják, hogy e nemzetnél még nem halt ki a függetlenségi érzelem ? Ezt ugyan elhallgatni nem lehet. (Ugyvan! Ugy van! a szélső baloldalon.) Nekem sokszor van szerencsém érintkezni a kormánypártnak leghatározottabb tagjaival és őszintén be kell vallanom, hogy bármennyire kárhoztatják, vagy inopportunusnak tartják pártunk működését, azt mindig concedálják, hogy örülnek neki, mert magyar embernek lehetetlen nem látni annak szükségét, hogy van egy párt, mely a magyar emberben a függetlenség érzelmét és aspiratióit fentartja. Ezt minden oldalról mondják; csupán a képviselő urnak és egyetemi tanárnak volt fentartva, (Felkiáltások a] szélső baloldalon : Nem tanár ! Magántanár !) hogy az embernek veséjébe is behatolva, még az aspiratiókat is elitélje! (Igaz! ugy van! a szélső balon.) Ez ellen én határozottan tiltakozom, nemcsak mint e párt tagja, hanem mint magyar ember. (Helyeslés a bal- és a szélső balon.) Jellemző t. ház, hogy Lánczy képviselő ur felszólalását azoii szavakkal fejezi be, hogy azért irtózik a függetlenségi aspirátiók terjedésétől, mert — úgymond — „mindig rendíthetetlen hive voltam s vagyok az 1867. közjogi alapnak". (Halljuk! Hattjuk!) Mikor ezt olvasom, csakugyan csodálkozom, ugy ismervén a képviselő urat, mint gondolkozó és művelt embert, hogy észre nem vette, milyen furcsán fog hangzani, hogy épen ezen fellépése, ki- és belépése alkalmával fogja itt hangoztatni az ő politikai rendíthetetlenségét. (Elénk derültség a bal- és a szélső baloldalon.) T. ház ! Ezzel befejeztem volna azt, a mit a lefolyt vitára vonatkozólag mondanom kellett, hanem volna hátra még egy tárgy, melyet elhallgatnom nem szabad, sőt tán egy régi latin közmondás szerint, kötelességem lett volna e tárgynak adni az elsőséget. Két oldalról megtámadtattam a már ismert incidensből, Miehl képviselőtársam és at. ministcrelnökur által. A ministerelnök ur az ő rendes szellemességével azzal vádolt engem, hogy én felelőssé akarom tenni a kormányt azért, miért engedett meg bizonyos nyilatkozatokat a főpapok részéről, — és erre természetesen azt válaszolja, hogy ő épen oly kevéssé felelős azért, mit egy érsek mond, mint azért, a mit én mondok. Ez tökéletesen igaz, csakhogy én ilyen absurdumot sohasem mondtam. És azonkívül is annyit felteszek egyházaink főpapjairól, hogy ha akár tetszenék, akár nem a minisiernek, azt csakugyan nem fogják ő tőle kérdezni, miként nyilatkozzanak. Én ilyen absurdumot nem mondtam. Egészen más az, a miről én szólottam és miután két oldalról félreértettem, engedje meg a t. ház, hogy gondolatomat kissé bővebben kifejtsem. (Halljuk!)