Képviselőházi napló, 1881. VII. kötet • 1882. október 5–deczember 2.

Ülésnapok - 1881-141

306 141. országos ülés november 28. 1882. az, a mi életének és családjának fentartására szükségeltetik. (Felkiáltás a ssélsö baloldalon. Ez igazság !) Ez igazságosan történik, ezt nem nevezik sehol veszedelmes socialismusnak. Nem lehet tagadni, hog}

r van bizonyos soeialisticus irány a haddíjmentesség akkénti megváltoztatásában is, hogy leszállítjuk azoknál, kiknek jövedelmi adója 10 forirton alul van és emeljük a gazdagoknál, a mi szintén igazságos; de mert ezt helyeseljük, nem hunyhatunk szemet az előtt, hogy a pénzügyminister ur mégis az egyenes adót akarja tetemesen emelni az általa beadott aiótörvéyj avaslatok által. A haddíj mentességi adó egészben véve emeltetik, a takarékpénztári betétekről szóló javaslat szintén adóemelést involvál: elég az hozzá, hogy rövid két év alatt a t. pénzügyminister ur újabb nyolcz millió frtnyi adót rak a nemzet vállára. Arra vagyok bátor a t. házat figyelmeztetni, hogy 1875-ben, a mikor a jelenlegi kormányelnök itt e padokon ült (az ellenzék padjaira mutat), abban a hires megtámadó beszédjében évenkinti 8 millió új adóteher miatt támadta meg a kormányt és kimutatta már akkor, hogy a nemzet annyira meg van rakva adóterhekkel, hogy rövid idő alatt újabb 8 millió adót nem volna képes elviselni. És ime a t. pénzügyminister ur, a ki attól fogva már több mint 30 millióval emelte az adókat, most egy igen csinos és szépen előadott beszédében eg'ész simán, nyugodtan jelenti nekünk, hogy közeledünk az államháztartás rendes kezelésében való egyensúlyhoz, csak 8 milliónyi új adóemelés kell az adósságcsináláson és a birtokeladáson kivül. Egyebet a költségvetés száratételi részére nézve mondani nem akarok és csak azzal fejezem be beszédem e részét, hogy figyelmébe, ajánlom a pénzügyminister urnak, egy nagy pénzügyi capacitásnak Say Leonnak megjelent tanulmányát, mely daczára annak, hogy bizonyos pártszinezettel bir, a végén oly igazságot mond ki, melyet követni kellene s a mely abban áll: hogy az államkincstár csak azon országban gazdagodhatik igazán, melynek a népe is gazdagodik. Ezt ajánlom a pénzügyminister szíves figyelmébe. Igyekezzék nemcsak a fiscális tekinteteket tartani szem előtt, hanem terjessze ki figyelmét a népvagyon gyarapodásának előmozdítására is. Ezeket méltóztassék ápolni, igyekezzék, hogy a nép jólétben legyen, virágozzék és akkor meglátja, hogy nem kell sem új adókhoz, sem új kölcsönökhöz folyamodni, hanem maga a nép jóléte emelni fogja a kincstár j ólétét. Áttérek most a kormány általános politikájára és itt engedje meg a t. ház, mindenekelőtt, hogy néhány rövid észrevételt tegyek — a menynyiben mint beszédem elején is megjegyeztem, nekünk szabad beszélnünk mindenről, még a külügyekről is, habár ezekre Jegkisebb gyakorlati befolyásunk sincs, a mint a tények bizonyították — mégis néhány reflexiót tegyek azon politikára, melyet a kormány a külügyek terén követ; annyival inkább teszem ezt, mert azt hiszem, senki sem fogja tagadni, hogy mennyire igaz azon mondás, melyet a napokban olvastunk Kossuthnak egy újabb nyilatkozatában, melyben ezek fordulnak elő: „A nemzet jövőjére nézve legfontosabb dologa külügyi politika. Rósz törvényt el lehet törölni, rósz közigazgatási rendszert jóval lehet felcserélni, roszlelkű vagy ügyetlen ministert jólelkű vei és ügyesebbel lehet felváltani, elmaradást erélylyel helyre lehet hozni, de a hamis irányú, rósz vagy ügyetlen külpolitika helyzetet teremt, melyen változtatni, melyet nem létezővé tenni nem lehet s mely, mint az Eumenidák haragja egy megkérlelhetetlen átok súlyával nehezedik a nemzet jövőjének mérlegébe. Lássuk minő a helyzet, melyet kormányunk külügyi politikája Magyarországra és általában a monarchiára nézve teremtett. A helyzet az, hogy ha szétnézünk ma Európában, alig találunk államot, még Törökországot sem véve ki, mely annyira isoláltan állana a többi állomok közt, mint Ausztria-Magyarország. Volna ugyan szövetségesünk, a kire itt gyakran történik hivatkozás, de ha őszinték akarunk lenni, ez az egy szövetségesünk Németország, azt hiába czímezzük mi szövetségesünknek , mert az nem szövetségese az osztrák-magyar monarchiának, hanem bizonyos tekintetben ura. Az osztrák-magyar monarchia külügyi kormányzata cselekszi a külügyekben azt, a mit Bismarck diétái, ott pedig a hol Bismarck nem dictál semmit, ott nem tesz semmit. Sőt még azon kevés államra nézve is, melyet ügyes politikával könnyen lehetne szövetségesünkké tenni, a mi kormánvunk elkövet mindent, csak nem szántszándékkal, hogy azokat tőlünk elidegenítse. És itt engedje meg a t. ház, hogy idézzek egy jelenetet, mely a delegátióban előfordult. Szóba került ott fejedelmünknek az olasz fejedelemnek visszaadandó látogatása. Csodálkozással veszi egész Európa, hogy ezen viszontlátogatás a szokás ellenére eddig meg nem történt és nem is beszélnek róla, hogy megtörténjék. Történt az, a mi tudomásommal először történt, mióta az olasz egység létezik, hogy a monarchia külügyministere a leghivatalosabb alakban és helyen indokolván ezen látogatás elmaradását, e szavakat mondta: „Ne méltóztassék megfeledkezni azon kivételes helyzetről, melyben az olasz főváros van." Már t. ház. ne csudálkozzunk akkor, ha az olasz nemzet kebelében ingerültség támad ellenünk, mikor hosszú évek óta egész Európa az olasz egységet Róma fővárossal elismerte, előáll a monarchia külügyministere és constatálja, hogy a főváros kivételes állapotban van. Ha kivételesnek tekintik ma az olasz egység annyi évvel ezelőtt létrejötte után a főváros helyzetét, akkor nem kellett volna az