Képviselőházi napló, 1881. VII. kötet • 1882. október 5–deczember 2.

Ülésnapok - 1881-138

252 138 országos ülés november 25. 1882. értelmezte és értelmezte ugy. a mint a jelen rendeletben történik. 1867-ben b. Wenckheim Béla akkori belügyminister körrendeletet bocsátott ki valamennyi törvényhatósághoz, melyből kiemelem a következőket : „0 Felsége kormánya — mondja a rendelet — nem kívánja az 1848 : XVIH. t.-cz. által biztosított sajtószabadságot legkevésbbé is korlátozni, de jogában áll és kötelessége az idézett törvényczikk 45. §-a értelmében a nyomtatványokkal való házalás felett felügyeletet gyakorolni, (Közbeszólások a szélső baloldalról: Ez más!) azt feltételekhez kötni, sőt bizonyos esetekben egészen be is tiltani". És végül ugyan-e rendelet még határozottabban kimondja ezt : „Czímed hazafiúi érzelmeitől és erélyességétől elvárom, hogy a népet izgató, a rendet veszélyeztető vagy a szemérmet sértő nyomtatványoknak nyilvános árulását megengedni nem fogja, mig azok fölött az illetékes bíróság itélend." (Közbeszólás a szélső balon: „Az illetékes bíróság!") Ezen rendelet tehát nem kevesebbet, de még többet mond, mint a jelenleg bepanaszolt rendelet. Hasonló tartalmú rendeletet adott ki a belügyi kormány 1873-ban a külföldi sajtótermékekre nézve. Azok épen úgy, mint a jelenleg szóban lévő belügyministeri rendelet, indokukat és magyarázatukat azon körülményben találják, hogy az ügyészi vádlevél, a bírói végzés és bírói megkeresés útja mindig hosszabb, mint a közvetlen rendőri parancs, ezen utóbbira tehát ott, a hol a késedelem veszélyes, okvetlenül szükség van azért is, mert ezen esetben a bírói intézkedés arra, hogy a sajtótermék elterjedése csak némileg megakadályozta ssék, bizonyosan elkésnék, igy útját előkészítve találja és ha megjön, teljesen érvényesíthető. A belügyminister nem vindicáíta, nem vindicálhatta magának azon jogot, melyet a törvény a bíró számára tart fenn, mert mig a bíró teljes szabadsággal, belátása szerint, egyedül lelkiismeretének felelve, minden indokolás nélkül jogosult akármely sajtóterméket elvonni a közönség elől, addig a belügyminister, viselve felelősségének egész súlyát, utalva a közveszély fontos indokára és a bíróság eljárásának semmiképen elébe nem vágva, intézkedett. (Helyeslés a jobboldalon.) Midőn a törvény és a régi rendeletekre hivatkozom, egyúttal kénytelen vagyok a t. ház figyelmét azon körülményre híni fel, hogy épen az oly sajtótermékeknek, mint a minőkről itt szó van, a melyek valóban a ponyvairodalomhoz tartoznak, már termesze-töknél fogva forgalombahozataluk különösen a zugkönyvárulás, piaczi árulás és házalás utján szokott történni; természetestehát, hogy az intézkedésnek első sorban különösen ezen forgalomba hozatali módokra kellett vonatkozni. Fel kell továbbá a t. ház figyelmét hívnom arra, hogy az 1848-iki sajtótörvény annyira hézagos és fölületes, miszerint a rendőri beavatkozás, a rendőri lefoglalás jogát még ott sem mondja ki, a hol azt az eléggé szabadelvű a ngolsaj tótörvények, a legújabb, — 1881-ki — franczia sajtótörvény világosan elrendeli, t. i. a közerkölcsiséget sértő nyomtatványokkal szemben. Mig tehát egyfelül ezen eljárás a fennálló sajtótörvény szellemével, az állandóan folytatott alkotmányos kormányzati gyakorlattal és a legszabadelvűbb államokban dívó sajtószabadsággal nem ellenkezik, addig másfelül annak kibocsátását, az akkor fenforgott imminens veszély feltétlenül szükségessé tette. Ezen szükségesség annyira parancsoló volt, hogy még ha világos törvényszegéssel állanánk is szemben, ezen szükség*esség szempontjából a t. ház meg nem tagadhatná az indemnitást a belügyminister intézkedésétől. (Helyeslés a jobbon.) Az izgatottság épen akkoriban tetőpontjára hágott, kétség sem lehetett az iránt, hogy ha a mesterségesen szított szenvedélyek egyszer lángra gyuládnak, akkor az ország lakosai nevezetes és a többivel egyenjogú részének nem csak vagyona, de élete is veszélyeztetve lesz; kihágásoktól, bűntényektől lehetett félni, melyek Magyarország hírnevét a külföld előtt megbélyegezték volna. Ily körülmények között, azt hiszem, kötelessége a rendőri hatalom őrének, a kormánynak szikrájában fojtani el a tüzet, nem pedig bevárni, mig felcsap a láng. (Helyeslés jobbfelöl.) Ezen szempontból is ajánlja a kérvényi bizottság, miszerint a belügyminister úr intézkedését teljesen indokoltnak és igazoltnak méltóztassék kijelenteni. (Helyeslés jobbfelöl.) Mielőtt előadásomat befejezném, a kérvényi bizottság többségének álláspontjából Polonyi Géza képviselő ur külön véleményére kívánok némi észrevételeket tenni. (Halljuk! jobbfelöl.) Először is felesleges azon hév, azon buzgalom, melylyel a különvélemény benyújtója a sajtószabadság fontosságát és magasztosságát dicsérve, (Nagy zaj a szélső baloldalon. Halljuk! Halljuk! a jobboldalon) annak megtámadása ellen védelemre kel, mert a megtámadás veszélye nálunk egyátalán nem létezik! (Ugy van! a jobboldalon. Ellenmondások a szélső baloldalon*) Bátran állithatom hogy nálunk a sajtószabadság alkotmányunk helyreállítása óta mindeddig teljes épségben állott fenn és áll fenn. A t. képviselő úr nem lesz képes egyetlen példával is bizonyítani, hogy létezik állam, melyben a szabad sajtó hasznos gyümölcsei mellett annak minden kinövéseit és korcshajtásait is oly zavartalan szabadsággal fejleszthetné ki, mint nálunk. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon. EÜenmondásoka szélső baloldalon.) De a különvélemény t. benyújtója mégis előleges censuráról panaszkodik. Miért ? Azért, mert a panasz tárgyát képező körrendelet bizonyos