Képviselőházi napló, 1881. VII. kötet • 1882. október 5–deczember 2.

Ülésnapok - 1881-137

224 137. országos ülés november 24. 1882 vájjon ezen egész, általam is fontosnak elismert kérdést nem lehetett volna-e más és talán jobb módon megoldani ? Mielőtt ezeknek rövid kifejtésébe bocsátkoznám, engedje meg a t. ház, hogy egy rövid megjegyzést tegyek, a mely szorosan nem annyira a szőnyegen levő kérdésre, mint inkább parlamenti helyzetünkre vonatkozik, a menynyiben én abban is valami különös jellemzőt látok. Azon intézkedések, a melyek a törvényjavaslatban foglaltatnak és a melyekről az egész ország, az összes sajtó oly kedvezőleg nyilatkozott és a mely előreláthatólag a házban is körülbelől egyhangúlag el lesz fogadva, egy minister által lettek kieszközölve. Minden más parlamenti országban, midőn egy ministernek sikerül egy oly munkát létrehozni, a mely az összes pártok hozzájárulását vívja ki, az egész országnak talán túlzott — de mégis — elismerése az ily ministernek hosszú időkre biztosítva van; nálunk pedig az a különös eset fordult elő, hogy alig hajtotta végre a minister azt az actust, a melyről a t. előadó ur oly dicsérőleg nyilatkozott, még azt az időt sem érhette meg, hogy legalább mint minister jelen legyen a háziján akkor, mikor e nagy műve tárgyalás alá kerül. Ez ellen nekem semmiíkifogásom nem volna, hisz jól méltóztatnak tudni, hogy én a volt minister urnak épugy ellenzéke voltam, mint a jelenleginek, hanem mindenesetre nem hagyhatom érintetlenül azt a körülményt, hogy nálunk ministerek jönnek és mennek a nélkül, hogy a parlamentnek bármi tudomása lenne azon okokról, a melyek őket akár ide hivták, (Derültség balfelöl) akár elmenesztették. Ez nem szokásos a világ egy parlamentjében sem. A mikor másutt ministerváltozás történik, vagy a kabinet elnöke hozzaazttudomására a parlamentnek, jelezve az indokokat, vagy pedig a lemondó minister megragadja a legelső alkalmat — mint történt ez nemrég az angol parlamentben — és előadja az okokat, melyek őt a lemondásra bírták. Ezek előrebocsátása után engedje meg a t. ház, hogy ismételve, hogy a törvényjavaslatot általánosságban elfogadom, kiemeljem néhány aggályomat és kételyemet etörvényjavaslattal szemben. Hát először is, a mi a kérdésnek mi módon való megoldását illeti, én egyetértek a t. előadó úrral abban, hogy ezen kérdést minden áron meg kellett oldani és hogy a megoldás forgalmi politikánkra nézve mindenesetre nagyon előnyös. De hogy ez lett volna épen a legjobb, én abban még kételkedni merek. Én azt hiszem, hogy azon áldozatok, a melyeket hoztunk, a melyeket a x. előadó ur is elősorolt, nevezetesen a tiszavidéki vasút államosítása, az újszászi vonal kiépítése, a vágvölgyi vasút megváltása, a budapest-zimonyi vasút kiépítése után mi ily megoldásra nem szorultunk volna, ha azt nem akarjuk. Abban a perezhen, amelyben az előadó ur által most említett vasutak a magyar állam kezébe mentek át, az osztrák államvasút oly szorult helyzetbe jutott, hogy ha csak kis türelmünk van, ha 2—3 esztendeig még kihúzzuk, meg vagyok győződve, hogy az osztrák államvasutnak összes vonalai mint érett alma estek volna kezünkbe, nem kellett volna talán oly nagy áldozatokat hoznunk, mint a minőket hoztunk. Hanem ez utóvégre probléma, a melyre positive válaszolni én sem tudnék; velünk szemben pedig áll egy concret megoldási mód és miután ezen mód által is megóva látom az állam érdekeit, igenis én azt elfogadom. (Helyeslés.) Elfogadom mint olyant, mely Magyarországra nézve előnyös, az osztrák államvasutnak még sokkal előnyösebb. De én ebben szerencsétlenséget nem látok, üzleti dolgokban soha sem helyeselhetem azt a felfogást, a mely szerint az a legügyesebb üzleti ember, a ki másokat legjobban meg tud csalni. Ellenkezőleg, megfordítva az a leghelyesebb szerződés, a melynél mind a két szerződő fél megél. Ennyit magára a kérdésnek mi módon való megoldására. A mi az áldozatokat illeti, méltóztassék elhinni, hogyha szorosan mérlegeljük, azok nem nagyon csekélyek. Nem tekintve mindarra, a mit az előadó ur maga is őszintén felhozott, magának a vágvölgyi vasútnak feláldozásaMagyarürszágrészéről rendkívül nagy áldozat. Én idézhetném ezúttal mindazt, a mit a kormánypárt részéről elmondtak akkor — pedig csak alig néhány rövid esztendeje annak •— mikor a vágvölgyi vasútról volt szó. Ne felejtsük el, hogy az országnak egyik legtömötíebben lakott iparos vidékéről van szó, a mely nagy jövőnek néz elé és a mely vasút azon nyomorúság daczára, amelyben mi azt átvettük s annak daczára, hogy az ez ideig zsákpályát képezett, mi azt veszteséggel még sem kezeltük, sőt még némi jövedelmezősége is volt a mostani viszonyok szerint. Ha az már most ki lesz építve, ha meg lesznek neki adva tápvonalai, különösen, ha kiépittetik a trencsén-zsolnai vonal, kétséget sem szenved, hogy ez egyike lesz az ország legjobban jövedelmező vasutainak és sok erőt fog belőle meríteni az osztrák államvasút. A mi mértékben fokozódni fog ez a jövedelem, abban a mértékben kell számítanunk a Magyarország részéről tett áldozatok nagyságát, a melyeket Magyarország ezen szerződés létrehozása végett hozott. Ezen vonalról szólva, nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy sajnálattal látom, noha ez a részletekre tartozik, hogy a galantha-szeredi vonal kiépítése csak facultative és nem kötelezőleg van kimondva az osztrák államvasutra nézve, holott azt kötelezővé kell vala tenni, ha azt a czélt, hogy a fővárossal legrövidebb legyen az összeköttetés, el akarjuk érni. Van t. ház, egy másik pont, mely, nem tekintve a szerződés általános feltételeit, magukat azon előnyöket is proldematieussá teszi, melyek itt kilátásba vannak helyezve és a melyeket magam is