Képviselőházi napló, 1881. VI. kötet • 1882. május 23–junius 10.

Ülésnapok - 1881-114

114. országos ülés június .2- 1882. 149 miféle kifejezéssel éljek — a minister uraak nem feledékenysége vagy más érdekek felkarolása vítte-e őt arra, hogy az előzetes tárgyalásokat ne zsákmányolja ki, hanem azokat a magyar állam kincstárának inkább kárára, miut előnyére vezesse. A péozügyminister ur azt mondja, hogy van sok bérhátralék, a mit nem hajthatott be, nehogy a nép által panasz emeltessék. Ha panasz emeltetik, az rendesen elemi csapások következtében elszegényedett adózók által emeltetik, de oly hátralék miatt, mint a jelenleg kérdéses földek, melyeknek birlalói tiz éven keresztül bő aratás mellett vagyonosokká váltak, nem hiszem, hogy felszólalás történt volna, ha azokon, kik fizetni nem akarnak, behajtatott volna. Lehetnek talán más okok, a melyeket a minister ur sem leplezhet le s a melyeket pénzügyministeri szempontból lehet, de országos képviselői szempontból lehetetlen bírálat tárgyává nem tenni. Azt mondja továbbá a pénzügyminister ur, hogy a haszonbért nem akarták fizetni s hogy tulajdonjogukat az illető telekjegyzőkönyvekben fel is jegyeztették. Ez igaz s e részben itt az emlékirat is szól róla. Hogy mi történt e feljegyzések következtében, mi lehetett különösen a nagy-kikindai telekkönyvben feljegyezve, miután annak telekkönyve, mint Állíttatik, elveszett és daczára annak, hogy van törvény, mely az elveszett telekkönyvek helyrehozatalát, líjból szerkesztését elrendeli, hogy a t. igazságügyminister ur, mint a telekkönyvek felett főőrködéssel biró, intézkedett-e vagy nem, azt nem tudom, hanem azt hiszem, hogy ezen tárgyalások és az itt levő emlékirat ötletéből köteles lesz fellépni az illető hatóságnál, hogy ha valóság ez, már csak a közhitel szempontjából is e hiányt kiegészíteni lehessen és ha nem valóság, igen természetesen ez a nagy közönségnek, mint az érdekletteknek csak megnyugvására és örömére szolgálhat. Valamint a t. pénzügyminister urnak is, nem tudom, nem kerülte-e ki becses figyelmét az emlékiratban az a hely, a hol az állíttatik, hogy 23 ezer és néhány száz hold eltűnt, de köteles végére járatni, hogy mi történt ezzel. A kincstár felelős, ha a kincstáré volt, igen természetesen a kincstár érdekében áll azt előteremteni, a telekkönyvbe beiktatni; mondom, a t. pénzügyminister ur kötelessége ennek végére járni és megnyugtatni a házat arról, hogy az megvan, mert az országnak minden fillérére szüksége van, főleg a mostani bosnyák politikában és igen természetes, hogy minél nagyobb vételárt kell a minister urnak kieszközölni. Miután mindazok, a melyek itt a határozati javaslatot benyújtó t. képviselőtársam által felsoroltattak, sem a pénzügyminister ur, sem pedig j Dániel Pál képviselőtársam által nem czáfoltattak meg, kétségtelenül bebizonyítottaknak kell tekintenünk a következő tényeket. {Ralijuk!) Először, hogy itt az állam tulajdonát képező birtokról van szó. Ez kétség alá nem jöhet, mert be van bizonyítva. Másodszor, hogy itt, midőn 3 millió néhány százezer írtnyi vételárról van szó ez összeget csekélynek kell tekinteni, mert a hivatalos adatok szerint majdnem 10 millió már igértetett. Harmadszor, hogy itt nem községekről és nem is jelenleg ott levő egyes birtokosokról van szó, hanem nagy néptömegről egyenként, a kiknek jogos igényeik a kiváltságlevelek alapján kielégítendők lennének. Negyedszer, hogy ezen tárgyalásoknak alapjául szolgáló királyi leiratban, melyet ő Felsége 1860-ban intézetr, ismételten meghagyatott, hogy osztálytervek készíttessenek, illetőleg történjék meg az eladás és vége vettessék ezen anomáliának és az ott levő mintegy 58 ezer lélekből álló népség a kivándorlás, vagy elpusztulás ellen megvédessék. Ezen tények bebizonyíttatván, elkövetkezett volna ideje annak, hogy ámbár a t. pénzügyminister ur nagyon hangsúlyozta azt, hogy elég idő volt a tárgygyal foglalkozni, mert május 11-ikén terjesztetett be a törvényjavaslat, 15-ikén már a pénzügyi bizottság véleményezett, ma pedig június 2-ika van, tehát elég alkalma nyílt az illetőknek az ügy tárgyalására, a mit mutat az is, hogy a határozati javaslatot benyújtó t. képviselőtársam is elég alaposan hozzá szólott a dologhoz, úgyde a képviselőháznak joga van követelni, hogy a ministerek a tárgyalás alatt lévő ügyekre vonatkozó minden adatot oly mérvben terjeszszenek elő s általában mindazon megelőző lépéseket kimutassák, melyek az ily intézkedésekre kétségtelen befolyással birnak. Minthogy pedig az előttünk levő törvényjavaslat, úgyszintén a pénzügyi bizottság jelentése, kapcsolatban az előadó ur még némileg kibővített előadásával nem helyezték a hazát azon állapotba, hogy biztos meggyőződést szerezzen az iránt, hogy az államjavaknak itt nem eladásáról, hanem — szabad legyen e kifejezéssel élnem — úgyszólván elharácsolásáról van szó, ily eljárással a ház egy második naszódi műveletet követne, hogy azután majd bottal ÜSSÜ K a nyomát annak, hogy ki volt, a ki az eladást intézte. Ily praeeedenst alkotni t. ház, elég volt ilyen s'itetből egy, a naszódi eset, a háznak nem községek, nem egyesek érdekének szemmeltartása a feladata, hanem az állam érdeke, ennélfogva a ház méltóztassék utasítani a kormányt, hogy a szükséges adatokat szerezze be s miután az adatok együtt lesziuk, új előterjesztést nyújtson a ház elé, milyet határozati j javaslatunk kivan, mert midőn a nemzetnek