Képviselőházi napló, 1881. III. kötet • 1882. február 13–rnárczius 2.

Ülésnapok - 1881-58

58. országos ülés február 17. 1882. 103 kezményekkel fog járni. De Szalay képviselő ur talán gyakorlatilag akarta alkalmazni a ministerelnök urnak azon nagyhangzású és nagy hatású szavait, hogy Magyarország a magyaroké. (Felkiáltások: Hát nem azoké?) Igenis azoké, csakhogy meg vagyok róla győződve, hogy a ministerelnök ur, mint a törvények ismerője és első sorban őre, nem érthette ezt ugy, hogy Magyarország a magyar fajé, hanem ugy, hogy Magyarország a magyar politikai nemzeté, a melynek tagjai ép ugy a nem magyar ajkúak, mint a magyar ajkúak. Szalay képviselő ur indítványa szerint abban valószínűleg fontos dispositiót lát a magyar suprematia érdekében. Ezen indítvány elfogadása esetében kétségen kivül a hazai ipar és kereskedelem csakugyan nagyszerű lendületet fog venni. Azonban van még egy más körülmény is, a mely becsessé teszi ezen indítványt. Ezen indítványban és annak logikai következményeiben látom egy új aerának kezdetét. Elvégre nem a rothadt nyugat eivilisatiója alapján cselekszünk, mint a muszkák mondják, hanem veszszük a világosságot keletről és a kultúra magaslatain álló Románia adja nékünk a példát e rendszabályra. Mi követjük Komániát ebben, annak ellenére, hogy Románia nem követ bennünket az assimilatió műtétének módozataiban, hanem sokkal inkább Istóczy képviselő ur szellemében jár el. Azt hiszem tehát, hogy Szalay képviselő ur báladatosságból a románok iránt, a kik nekünk ezen szép példát adták, lesz szíves legalább a román nyelvet e rendszabály alól kivenni. Elnök: Kérem a t. képviselő urat, ne tessék a velünk barátságban álló szomszéd államot a gúny tárgyává tenni. (Általános helyeslés.) Steinacker Ödön: Csodálkozom, hogy Szalay képviselő ur erős ellenzéki lettére oly nagy bizalommal viseltetik a pénzügymister ur irányában, hogy felteszi róla, hogy az általa szerkesztett törvényjavaslatban az ő intentiójának teljesen meg fogna felelni. Én azt hiszem, hogy ezen indítvány horderejének megítélésére igen jó lett volna némileg a részletekre nézve egy kis útmutatással birni. Például én nem tudom, hogy ő csak a kereskedői czímtáblákat akarja-e megadóztatni vagy az orvosok és ügyvédek czímtábláit is, csak a házon kivül felfüggesztett czímtáblákat vagy az ajtókon lévőket is. Nem vehetem ki, hogy ha a czímtáblák több, mint egy idegen nyelven vannak szerkesztve, hogy ezen 100 frt többször, vagy csak egyszer legyen fizetendő. Azonkívül nem tartom méltányosnak, hogy > egyenlő mértékkel mérjünk minden nyelvnek. Ha már behozzuk ezt az adót, hadd fizesse azt a száz frtot a német nyelvű vagy szláv nyelvű, hanem azt ne engedjük, hogy a franczia vagy lengyel fizesse, mely nemzetek iránt sokkal nagyobb rokonszenvvel viseltetünk, semhogy azoknak nyelvén kiállított czímtáblákat egyenlő mértékben sújtsuk ezen adóval. Es azonkívül azt is kérdem, miért szorítkozunk csupán Budapestre? Hisz ez egy privilégium volna! Ugy hiszem, az országnak más vidékei is lelkesülni fognak ezen indítványért, hogy különösen Herman Ottó képviselő ur szülőfölde, a Szepesség, kapkodva fogja kívánni, hogy ő iá részesittessék ezen intézménynek áldásos hatásaiban. És én azt hiszem, hogy mint a triviális közmondás tartja: „a kutya farkát jobb egyszerre, mint több ízben levágni", terjessze ki Szalay képviselő ur az indítványát az egész országra. Nekem különben kételyeim vannak még az iránt is, hogy ezen intézkedés inkább financzvám vagy inkább védvám jellegével bir. Mert ha a í. indítványozó képviselő ur pénzügyi eredményt vár indítványából, akkor hazafias iutentiói nem fognak érvényesülni ; és megfordítva, ha érvényesülni fognak ezen intentiók — és én azt hiszem, hogy az emberek minden áldozatkész hazafiságuk daczára mégis, a mennyire lehet, csak meg fogják takarítani azt a 100 frtot, — akkor nem lesz jövedelme a pénzügyministernek. Ezek után kijelentem, hogy az indítványt, a mint az szövegezve van, nem ellenzem. Természetesen indokolását, intentióit nem fogadhatom el és fentartom magamnak, ha a t. ház bölcsesége az indítványt elfogadná, hogy ezt még néhány pótindítványnyal kiegészítsem. És azt hiszem, hogy pl. republikánus szellemű adókötelezetteknek el lehetne engedni a 100 írtnak legalább felét; (Derültség) nrííborcsinálóknak pedig legalább is a háromszorosát kellene megfizetni. (Nagy derültség.) A ki pedig jó, tiszta somogyi bort önt a nép poharába, a mint a t. képviselő ur teszi az ő választási programmjaiban, annak, ha nem is engedjük el az adóját, azt mindenesetre legcsekélyebb mérvre kell leszállítani. Különben mielőtt mindezeket formuláznám, bevárom a t. ház bölcs elhatározását. Gr. Szapáry Gyula pénzügyminisíer: T. ház! Bátor leszek mindenekelőtt némelyekre reflectálni, miket Krisztinkovich képviselő ur mondott a pénzügyministeri költségvetésre vonatkozólag. O különösen párhuzamot vont a pénzügy ministeri költségvetés drágasága és más ininisteriumok költségvetése közt; nevezetesen összehasonlítja, hogy mennyivel nagyobb ezen költségvetés, mint az igazságügyi ministeriumé. Méltóztassék megengedni, ha itt oly nagy administrationális ágazatok vannak, mint maga a dohánymonopólium, a melynek kiadása 21 millió frt, ugy a bányászat, melynek költsége 16 millió és midőn ezen költségek a jövedelem előállítá-