Képviselőházi napló, 1881. II. kötet • 1882. január 11–február 11.

Ülésnapok - 1881-52

52 országos ülés február 10. 1882. 379 bői rabsegélyezésre mennyi fordíttatott. A kiadott utasítások szerint ugyanis a rabsegélyezés dolgát a törvényszéknél elitélt egyénekre nézve a kir. ügyészek, a járásbiróságoknál elítéltekre nézve a járásbíróságok kezelik, mig az Önkormányzati hatóságoknál az önkormányzati közegek, mindegyik fel lévén hatalmazva, hogy a kiszabadulandó foglyokat 15 írtig segélyezze, vagyis az általa behajtandó pénzbirságból legfeljebb 10%- ot fordíthasson rabsegélyezésre. A fenmaradó összeg természetesen a felállítandó javító intézet alapjára tartatik fenn, illetőleg félévenkint a kir. adóhivatalnak beszolgáltatik. Ezt az adóhivatalnak való beszolgáltatást azért hangsúlyozom, mert abból kifolyólag lesz indokolandó határozati javaslatom. Vannak t. i, nem királyilag felállított, nem államilag fizetett hatóságok, melyek a büntetőtörvény, illetőleg a kihágási törvény kezelésével vannak megbízva és önköltségen állván fel, más elbánás alá esnek. Ezen pénzbírságok behajtása, mint említem, ezen hatóságok által történik. Igaz, hogy az igazságügyminister ur, részint saját hatáskörében, részint a belügyministerrel egyetértőleg, a közigazgatási közegekre vonatkozólag intézkedéseket bocsátottak ki a pénzbírságok behajtása iránt. Általános szabályul ki van mondva, hogy ha 15 nap lefolyása után a pénzbírság önként be nem fizettetnék, lépjen fel a kir. ügyész és a járásbiró, vagy a közigazgatási közeg. Azt mondja az általános szabály: „a menynyiben az illetőnek erre a czélra elegendő vagyona lenne". Ezt az „elegendő vagyont" miként fürkészik ki? Magától értetik, hogy mindezek az állam képviselői, tehát közvetlenül lépnek fel felperesként az illető elitélt ellenében. A pénzbírság behajtása történik a törvénykezési rendtartás szabályai szerint, mely szabályok jelenleg a f. évi január elsején életbe lépett végrehajtási törvényben foglaltainak. Ezen végrehajtási törvényben kétségtelenül vannak oly könnyítő kivételek, melyek az azelőtti végrehajtási szabályokban nem fordultak elő és igy első tekintetben sem az ingók, sem az ingatlanok végrehajtására nézve oly ferdeségek, visszásságok és káros következmény ek nem oly könnyen következnek be, mint az előbb fennállott végrehajtási szabályok szerint. De ha tekintjük a gyakorlati életet, a pénzbírságok végrehajtása az ingóságok foglalásánál elkezdve — természetes különösen az alsó néposztályokat értem — oly könnyű szerrel, mondhatnám erőszakkal foganatosittatik, hogy egy elfogott családfőnek felesége és gyermekei a legnagyobb ínségre jutnak — azon kivételes esetet leszámítva, hogy pl. marha állománya megmentetik, különösen az ingatlan végrehajtásnál, mivel tudjuk, hogy ha az ingókból nem telik, a pénzbírság és rabtartási költség behajtásával az ingatlanokhoz fordulnak. Tudjuk, hogy az ingatlanokra nézve a telekkönyv az irányadó. A telekkönyvi hatóságnál az elitélt van mint tulajdonos beirva, legfölebb neje is be van vezetve a telekkönyvbe. De rendszerint a telekkönyi tulajdonos ellen intéztetvén a végrehajtás, tekintet nélkül arra, hogy neje és gyermekei vannak, egyszerűen árlejtés utján eladatik a kisbirtok. Szabad legyen a mindennapi gyakorlatból felhoznom egy példát. Tolvajság bűntetteért elitéltetik egy kisbirtoka családapa, kinek hat gyermeke van egy évi börtönre, a rabtartási költségek viselésére és 100 frt pénzbirságra. Az ítélet végrehajtatik, nem tudja fedezni, végrehajtást intéznek ellene. Ingatlana egy kis lakház, ahhoz tartozó másfél hold kerttel. Ezek megbecsülteinek összesen 300 frtra a helybeli érték szerint. Árlejtésre kerül a dolog, megveszik még tűrhetőn 250 írtért. Alig telik ki belőle a pénzbírság és a rabtariási költség. Elvesztette vagyonát, családja kivettetett belőle. Haza jön a börtönből, földön futó koldusokká lettek neje és gyermekei. Mit tevő legyen? Ismét a bűntetthez folyamodik, mert hiszen a börtönben munkát talál. Pedig mire czéloz a törvény? Arra, hogy ily műveletnek gát vettessék. Nem az a törvény czélja, hogy megtorló szabályok felállítása mellett minél több proletariust és koldust teremtsen, hanem a jobbítás és megtorlása a bűnnek volt a törvény czélja. Ha az első el is éretik, de az utolsó, midőn minden vagyonából kiforgattatik, legfölebb akkor éretik el az illetőre nézve, ha jövőben az ilyen javító intézetekről, dolgozó házakról — a mint azt Szederkényi Nándor képviselőtársam tüzetesen kifejtette — gondoskodva leszen. Úgyde azon intézkedések, melyek jelenleg fennállnak, legfeljebb büntetőjogi tekintetben, a mennyiben a megtorlásról van szó, ütik meg a mértéket: javítási tekintetben a t. igazságügyminister is be fogja látni, hogy bárha rövid volt az eddigi másfél évi tapasztalat, de csaknem meggyőződhetik arról, hogy jövőre ily drákói szigorral alkalmazandó pénzbírság mellett az a nép, a mely különben fogságbünteíésének kiállásával csekély vagyonát a maga családja számára megmenti, a legnagyobb contiugenst íogja szolgáltatni a börtön falai közé, semhogy a javulás útjára lépjen. Ezen, megengedem, a t. ház türelmét kifá raszíó, de a tárgy fontosságánál fogva megfigyelendő ügyben két irányban szándékozom ä t. ház elé határozati javaslatot terjeszteni. Az egyik irány, mint méltóztattak kivenni, a végrehajtási eljárásnak azon szigorúbb módozata ellen fordul, hogy t. i. az illetőnek nem csak Őt 48*