Képviselőházi napló, 1881. II. kötet • 1882. január 11–február 11.

Ülésnapok - 1881-36

24 M- or»«*go» ««" junnár 12. 1812hét esztendőnek irtózatos erőfeszítése nem volt képes egyébre, mint hogy csak az államadósságok évenkinti fokozódott kamatjait fedezze. (ügy van! a szélső baloldalon,) A mi deficit volt akkor, az deficit ma is és a mennyivel emelkedtek a közösügyi kiadások és a mennyivel emelkedtek az állam egyéb szükségletei, mindazt nem tudjuk mással fedezni, csak újabb és újabb kölcsönökkel, vagy az állam tőkeértékének eladogatásával. Azt mondja a pénzügyminister ur — és októberi exposéjában erre fekteti a fősúlyt — hogy ÍJ programmot a jövőre nem ad azért, mert nem akar; én mondhatnám: nem ad azért, mert nem tud. {Derültség a szélső haloldalon.) Azt mondta a pénzügyminister ur és arra fektette a fősúlyt, hogy törekednünk kell arra, hogy évenkint szaporodó államadóssági terheink kamatjait legalább saját emelkedett jövedelmeinkkel fedezhessük. Ebben körülbelől ezélt érhet a t. pénzügyminister ur, mert 3 és V* millióval szaporodik pl. 1882-ben az államadósságok kamatja és 3 millió új adóemelés van tervezve és ajánlja azt a pénzügyi bizottság is. A mennyivel szaporodik a kamat, annyival szaporodik az új adók behozatala vagy a létezők emelése; ebben a pénzügyminister ur ideiglenesen czélt érhet. De azt kérdem, azzal a törzs deficittel, mely 1878 óta állandó, mely változhatatlan, mint a fátum és mely krónikusan nehezedik ránk, mint a nehéz n}

7

avalya, mit csinál a t. pénzügyminister ur? S továbbá kérdem, mit csinál akkor ha már az adóemelések végső határáig elért? Mit fog akkor csinálni a pénzügyminister ur, ha majd az egyenes adókat, mint az előadó ur monda, már emelni nem lehet és a fogyasztási adók lehetősége is teljesen ki van merítve? Eszembe jut közéletünk egy tekintélyes, nagy múltú és most már visszavonult férfia, ki pár hónappal ez előtt súlyos hazafiúi aggodalmainak azon alakban adott kifejezést, hogy a deficit még is nagy, azon mégis kellene segíteni, új jövedelmi forrásokat kellene nyitni, tehát emeljük az eddigi fogyasztási adókat és hozzunk be újakat. Pénzügyminister volt az illető, igen t. elődje a t. pénzügyminister urnák. Óhajtom, példáját ne kövesse, hogy ha majd a jól megérdemelt nyugalomba visszavonul — óhajtanám, hogy mielőbb (Derültség) — hogy akkor ne új adókon törje fejét, mint azon elődje, azon t. férfia politikai közéletünknek, a ki valóban elismerésre méltó mély hazafiúi érzettel — minden során, minden szaván meglátjuk — törekedett volna azon, hogy ezen súlyos pénzügyi helyzet bajai csak egy kevéssé is orvosoltathassanak s a ki új fogyasztási adókat jelelt ki és a réginek emelését kívánta. De két dolgot elfelejtett megjelölni és könyvében kimutatni. Egyik az, hogy az új fogyasztási adókból mennyi pénz jönne be biztosan, a másik pedig az, hogy mire kellene hát kivetni az új fogyasztási adót. Ezt a kettőt nem mondta meg. A t. előadó ur ezen példa után is, mely pedig bizony nem csábító s követésre nem méltó, mai beszédjének több helyén ajánlotta nekünk az indirect adók utján újabb és újabb jövedelmi források nyitását. Köszönjük szépen. A petróleumot meg a kőolajat ismerjük, de ismertük már mielőtt az előadó ur ajánlotta volna nekünk; mert azzal minket már megboldogított a pénzügyminister ur, de hogy mire fogunk még indirect adókat kivetni, melyek milliókat hozzanak — talán a fehér ruhára, ingre, kabátra, bajuszpedrőre, pirosítóra, mint a hogy azon tekintélyes férfia közéletünknek javasolja? — azt nem mondta meg. Hol vannak azon fogyasztási czikkek, melyek oly nagy tömegben fogyasztatnának Magyarországon, hogy azokból milliókra menő újabb és újabb jövedelmeket lehetne várni? Tovább megyek, hol van Magyarországon a népnek azon jóléte, mely indokolhatná itt a fogyasztási adók emelését és újabb éa újabb szaporítását? (Helyeslés a szélső balon.) A fogyasztási adónak egyetlen-egy igazsága van. Be kell hozni ott, be is hozzák ott mindenütt, a hol a nép látható bizonyos jólétnek örvend, a hol a kereskedelem virágzásban van, a hol az ipar és a gazdaság vidáman foly, a hol egy kis tőkét tud gyűjteni minden ember, a szegény ember krajezárt, a gazdag milliókat; a hol telik a jólétnek magasabb élvezeteire is, melyeket fényűzésnek nevezünk. Ott helyén van, indokolt és kötelesség behozni a fogyasztási adókat és szaporítani is lehet in infinitum. De a hol a jólét sülyedőben van, a hol a fényűzés majdnem megszűnt, mint — talán néhány várost kivéve — Magyarországon, a hol a népnek nagyrésze ínséggel küzd, kivándorol, ott újabb és újabb fogyasztási adókon törni fejét a pénzügyi kormányzatnak — ám meglátják majd az eredményr, mely nem fog állani milliókból a kincstárban, de fokozódó hátralékokból a tabellákban, melyeket évről évre hűségesen fognak regisztrálni a számadások. Ismétlem, ezen helyzettel szemben programmot vártunk és követeltünk évről évre. A t. mmisterelnök ur azt szokta mondani, — többször mondta, nem fukarkodott kérdéseinkre azon válaszszák hogy programmot nem adhat a kormány mindaddig, mig a 153 milliós kölcsön eonvertálva nem lesz. Megmondta ezt 1879. év februárban, megmondta ugyanazon év márcziusában, megmondta 1878-ban és 1880 elején is, hogy a kormány eleő feladatnak ismeri a múlt idők nyomasztó viszonyai közt kötött 153 mii-