Képviselőházi napló, 1878. XV. kötet • 1880. november 17–deczember 11.

Ülésnapok - 1878-303

303. országos ülés norember 22. 1S80. 101 zanat van, mely megkülönbözteti azt a múlt évi költségvetéstől, nevezetesen: a pénzügyminister által tervezett államjószágok eladása. Ez azért is fontos, mert befolyással is bir e tárcza beosztására. Mert méltóztatnak tudni, hogy e tárczából az erdészet áthelyeztetett a kereskedelmi tárezába. Hogy miért nem helyeztettek át oda egyúttal az államjószágok is, azt a pénzügyminister ur azzal indokolja, hogy e jószágok mezőgazdasági része ugy is eladásra van kitűzve s ezért tartotta szükségesnek, hogy azok azon ministerium tárczájában maradjanak, mely meg lett bizva e jószágok eladásának eszközlésével. Én azért tartom szükségesnek e tárgyban itt általánosságban felszólalni, mert a mely perezben el lesz döntve egyik, vagy másik irányban e kérdés, el lesz döntve a beosztás helyes, vagy helytelen volta is. A t. pénzügyminister ur által tervezett eladások két részből állanak: egyik az italmérési jog, másik maguk az államjószágok. Már az általános vita alkalmával volt szerencsén) kijelenteni, hogy mind én, mind elvbarátaim az államjószágok eladását, ha czélszerűen bajtatik az \égre, czélszerímek tartjuk, tudniillik ugy az idő megválasztásában, mint az eladási módozatokban. Czélszerímek tartom különösen azon szempontból, mert be van bizonyítva, hogy mindenütt, de különösen nálunk az állam a legrosszabb gazda és hogy nem neki való a jószágkezelés, a magángazdálkodás. Meg vagyok róla győződve, hogy magánkézre menvén át a jószágok, helyesebbeit lesznek azok kihasználva és hogy alkalom nyujtatik ez által az állampolgárainak, hogy kényelmes módon földbirtokosokká legyenek, más szóval alkalmat nyújtunk egy új középosztálynak létesítésére, illetőleg a meglevőnek emelésére. Elvben tehát nincs ellene kifogásom, de igenis van és azt hiszem, hogy kell, hogy mindenkinek legyen kifogása azon mód ellen, a melylyel a pénzügyminister ur ezt a törvényhozás elé hozza és azt végrehajtani akarja. Nemcsak Magyarország van abban a helyzetben, hogy az államjószágokat eladja, hanem más országokban is fordulnak elő hasonló esetek. Azonban az államjószágokat ily módon eladni seholsem láttam és példát a történelem sem mutat. Régebben Holland, Francziaország, legközelebb pedig Olaszország adta el az államjószágot. De miként ? Megválasztottak egy vegyes bizottságot, mely azon jószágoknak becsét megállapította, most létesítettek egy külön társulatot egyenesen arra a czélra, hogy e jószágokat eladja. E társulat kötelezte magát a kormánynyal szemben, hogy évetikint oly összeget szolgáltat neki, mint a mennyire a háztartásra, vagy más czélnak fedezésére szüksége van és • kötelezte magát arra, hogy ezen jószágokai nem fogja tömegesen a piaezra vinni, hanem, hogy az eladás oly tervezet alapján fog történni, hogy mindenki olcsón juthasson hozzá, megállapítván a törlesztési tervezetet. Olaszországban például a társulat, mely az eladást közvetítette, 32 évre osztotta be az eladást. Ez míg egyfelől kezességül szolgált az iránt, hogy a tömeges eladás által a magánbirtok el ne értéktelenittessék, másfelől könnyebbé tette a hozzáférhetést a kevésbé vagyonos polgárokra nézve és a kincstár biztosítva volt, mert a szerződés alapján a társulat, eltekintve az eladásoktól, kötelezve volt és van, mert e társulat ma is létezik, a kormánynak időnkint bizonyos összegeket szolgáltatni. Nem állítom azt, hogy ez az egyetlenegy és legjobb mód a jószágok eladására, azonban mégis egyike azon módoknak, a melyeket a külföldön alkalmaztak. Megfontolandó szerintem, hogy nem lenne-e czélszerű azt nálunk is alkalmazni, vagy más módot keresni. Mindenesetre rendkívül fontos az ugy a magánbirtokra, mint a kincstárra és törvényhozásra nézve, ellenőrzés szempontjából, hogy ezen módok előre meg legyenek állapítva. Ily rendkívüli dologra teljhatalmat még akkor sem adnék a kormánynak, hogy ha azon padokon oly kormány ülne, mely iránt teljes bizalommal viseltetem. Tartozunk ezzel ellenőrzési kötelességünknek, a mely a képviselőnek legfőbb feladata. A megállapítandó módok közül én a következőket találom rendkívül szükségeseknek. Először is a becslésnek miként leendő eszközlését, vagyis a becslés kulcsának megállapítását ki kellene, mondani. Mert peld. itt van a t. pénzügyminister ur által előterjesztett füzetben néhány adat, hogy miként történtek az eladások: eddig is egymással viszonyban állanak azok a becsárakkal szemben és oly rendkívüli eltéréseket látunk, hogy pl. kis részletek, mint a tribulai majorság, 16,800 frtra lett becsülve, tényleg eladva pedig 17,000 frton, tehát alig 200 frtnyi többletért. A zsarnóezai vendégfogadó becsültetett 20,000 frtra, eladatott 21,000 frton. S azután mihelyt nagy tételekről vau szó, pl. a szeghegyi uradalom becsültetett 158,000 frtra, eladatott 159,345 frton, tehát alig 345 forinttal többért, mint a mennyire becsültetett, holott pl. a zólyom-sirinyi majorság becsültetett 20,000 frtra, elkelt 51,000 frton. Ha mi oly rendkívüli eltéréseket látunk, felmerül kérdés, hogy hát, mily kulcs szerint adatnak el ezen jószágok. Lehet, ha a t. pénzügyminister ur ez iránt megnyugtató felvilágosítást képes adni, nem kételkedem, hogy a legjobbat választja; de mi, mint törvényhozás, ebbe bele nem nyugodhatunk. A törvényhozásnak kell, hogy meg legyen adva az ellenőrzési mód arra nézve, hogy ezen dolgok, melyek annyi századon át a nemzet törzsvagyonát képezték, legalább oly áron alul nem lesz-