Képviselőházi napló, 1878. XIV. kötet • 1880. május 31–november 16.

Ülésnapok - 1878-298

388 298. országos ülés november 16. 1880. vezet, az nem lehet más, mint helyes nemzetgazdasági politikának életbeléptetése. Ámde ezt a jelen kormánytól várni lehetetlen. Akár hogy vesszük a dolgot, a jelen a kormány egyik hivatása az, hogy minket továbbra is megtartson azon gyarmati viszonyban, melyben Ausztriával szemben vagyunk, ezen gyarmati viszony fenntartása mellett pedig bajaink mindig orvosolhatatlanok lesznekv En tehát azon politikától, melyet a fennálló kormány képvisel, érvényesít és folytat, bajaink orvoslását nem várom. Nem várhatom a deficit megszüntetését sem és éppen ez vezet engem arra, hogy rá szavazzak azon határozati javaslatra, melyet Helfy t. képviselőtársam tegnap beadott és a melyre ezennel annak elfogadásával rászavazok. {Helyeslés a szélső balfelöl). Visszatérve arra a siralmas helyzetre, arra a hanyatlásra, melyben vagyunk az osztrák áliamadóságok egy részének elvállalása és az Ausztriával kötött vám és kereskedelmi szerződés megkötése óta, meggyőződésem, melyet a tények nemcsak hogy meg nem ezáfolnak, de megerősítenek, az, hogy a mi hanyatlásunk folytonos. Nem „fejlődés" ez, hanem hanyatlás és ha van valamiben fejlődés, van az államadósságok csinálásában és az adók emelésében. De e fejlődés is hanyatlást jelent. El lehet mondani, t. ház, a mi viszonyainkról, a mit Róma költője mond egy helyütt az Avernusról: „Könnyű volt a munkát megindítani, de nehéz a balkövet kezményeket megakadályozni, nehéz ismét fölszinre vergődni és a bajokat jóvátenni!" facilis descensus Averni, Sed revocare gradum superasque evadere ad auras Hic labor, hoc opus est . . . Ezen r

1abort", ezen „opust" nem várhatom a jelen kormánytól és azért elfogadom a Helfy képviselőtársam által benyújtott határozati javaslatot. {Helyeslés a szélső balról.) Szontágh Pál {g'ómöri): T. ház! Előttem szólt t. barátom nézetében igen nagy részben, de különösen arra nézve, mit a nemzetgazdasági önállás fontosságáról és Magyarország gyarmati helyzetéről mondott, osztozkodom és az appropriatió kérdésénél szívesen vele fogok szavazni. Ezúttal azonban a költségvetést, elvontan a kormány politikájától akarom tekinteni. Es miután az előirányzott tételeket úgy a realitás, mint a szükségesség szempontjából legalább nagyban és egészben megtámadhatóknak nem tartom, azért azt átalánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. A hiányt azonban, a mit az előtüntetett, a pénzügyi helyzetet, a melynek megjavítására 5 év előtt a kormány vállalkozott, azt már ez úttal is, komoly bírálat nélkül, nem hagyhatom. A t. pénzügyminister ur exposejában ezen helyzetet komolynak, de nem oly aggodalmasnak mondotta, hogy erős akarattal abból kibontakozni ne lehessen; csak hogy elfelejtette megmagyarázni, hogy mi az az erős akarat és miképen hiszi a kibontakozást. A bizottság jelentése már tovább megy és ezen helyzetet súlyosnak és aggodalmasnak vallja, de ezt oly stereotip obligatszorű módon teszi, hogy midőn ezt teszi s ezzel az igazságnak adózik, minden f

módon igyekezik ennek jelentőségét csökkenteni és azt merő frasissá degredálni, hogy e miatt senki magának nyugtalanságot ne csináljon. Ezen jelentés már nem is keresi az államháztartási nagy hiány — szerinte — mesterséges és erőszakos elenyésztetését, mert mást már lehetőnek nem tart. Hanem megnyugszik a helyzetben azon reményben, hogy ha az államadóssági kamatok és más költségek növekedését ellensúlyozhatják, akkor a fejlődés bevárása más kapcsolatos intézkedésekkel, vagy kedvező körülményekkel a mérleget nem fogja roszabbítani, hanem talán javítani. Ez más szavakkal annyit tesz, hogy a növekedő államadóssági kamatokat ellensúlyozni kell új még új adókkal, nehogy a bankár urak reánk bizonyítsák, a mint a előttem szólott képviselő ur említette, hogy mi már az adósság kamatjait is kölcsönpénzből fizetjük és e miatt a további hitelt, tőlünk rögtön megtagadják. Ha ez a kibontakozási pragramm, mert mást sem a jelentés nem tartalmaz, sem az igen t. pénzügyminister úr nem mond, akkor az, hogy a helyzet súlyos és aggasztó, a szó valódi komoly értelmében veendő. Ki mondta azt már az 1879-iki költségvetésnél a pénzügyi bizottság jelentése is és indokolta. Ki mondta, hogy séma költségeket jelentékenyen leszállítani, sem az adójöredelmet jelentékenyen fokozni már nem lehet. Indokolta leginkább avval, hogy az államadóssági kamatteher évről évre nő. Akkor csak 82 millió volt az, ma — ámbár elismerem, hogy van benne egy pár millió vasúti szerzeményből származó kamat -- tesz 104 millió forintot és bizonyos, hogy a deficit fedezésére felveendő líj meg új kölcsönök kamatja által évről évre nőni fog. Hová vezessen az? Meddig hiszi a kormány, hogy az adókat íokozhatja, mikor az adóképeség már kimerülőben van? Vagy meddig hiszi magát biztosítottnak, hogy elviselhető kamat mellett új meg új kölcsönt fog köthetni ? Ha pedig nemsokára el fogja érni a határt, a melyen túl adókat fokozni nem lehet, vagy ha véletlenül megromlik az európai pénzpiacz, akkor mi fog következni ? Ez nem a kibontakozásnak, hanem az évről évre élés pro grammja, mely bennünket válság ellen nem biztosit, azt csak tovább odázza, azon gondolatban „qui habét tempus, habét vitám." Vagy léteznék talán ezzal kapcsolatban még egy másik