Képviselőházi napló, 1878. XI. kötet • 1880. márczius 10–április 10.

Ülésnapok - 1878-230

230. országos ülés márczius 20. 1880. 231 ján az elmebetegséget constatálván, a betegnek gondnokság alá helyezését elrendelte és gond­nokul dr. Török Béla budapesti ügyvédet ki­nevezte. Ez volt az ügynek első egészen szabály­szerüleg lefolyt stádiuma. Midőn később ugy a rokonok nyugtalankodtak, mint utolsó stádium­ban hírlap slag, gondolom a „Neues Pester Politisches Volksblatt" vagy „Woehenblatt", vagy nem tudom hogy hívják, erről igen izgató czik­keket közölt, én kötelességemnek tartottam egy­felől a dolog mibenlétéről a közönséget hírlapi közlemény utján is felvilágosítani, de másfelől éppen azért, mert éreztem ezen ügy fontosságát, felszólítottam az illető gondnokát, hogy folyamod­jék ő maga az iránt, hogy hatóságilag — nem az intézeti orvosok által —- az illető betegnek állapota megvizsgáltassék. Ez meg is történt, dr. Schwartzer, dr. Kétly és dr. Warsalik, tehát az intézethez nem tartozó, gondolom szakértel­mükre nézve kifogás alá nem eshető orvosok által 1879-ben újra constatálva lett, hogy azon szerencsétlen férfiú valóban elmebeteg, még pedig ugy magára, mint a közelében levőkre nézve veszélyes elmebeteg; a mennyiben magát illető­leg öngyilkossági mániában szenved, a közelében levők iránt pedig gyakran igen felhevült, fel­dühödött állapotba jővén, hasonlólag veszélyessé válhatik. így állván a dolog és ez ismét az intézeten kivül álló szakemberek által constatál­tatván, igen természetes, hogy az illető beteget a tébolydából távozni engedni nem lehetett. De a tébolydai főorvos a maga részéről is, bár ismerte kötelességét, hogy neki magában attól az egyéntől szabadulnia nem leher, mégis, mert ő reá is kellemetlenül hatottak a történt fel­szólalások, még azt is megkísértette, hogy az elmebeteg — gondnokának kérelmére — a budai irgalmasok gyógyosztályába átszállittatott. Alig volt azonban pár napig ezen kórház­ban, a gyógyosztály vezetői kérve jöttek a bel­ügyministeriumhoz, hogy a beteg szállittassék el onnan az országos intézetbe, mert mióta ott van, a rokonok és más némely emberek zaklatásaitól nyugodni nem birnak. És midőn még az is hozzá járult, hogy azon intézet vezetője egész egyenes­séggel megmondotta, hogy azért is óhajtja, hogy ez az egyén onnan eltávolittassék, mert ő reá pressió gyakoroltatik oly végből, hogy jobb meggyőződés ellenére is szabadon bocsássa, az illető ismét, a kellő hatósági intézkedések utján az országos tébolydába visszavitetett. Közben 1879 vége felé az általam említett gondnok a gondnokságról leköszönvén, a fővárosi gyám­hatóság által most legújabban a beteg gond­nokává neje neveztetett ki. Most legújabban, mondom, mert mindenütt constatáltatott az, hogy mindezen panaszok alaptalanok és a bíróság ismételt vizsgálatai az elmebetegséget bebizonyí­tották. Én különben a magam részéről most is és minden perczben megengedek időről időre a törvény korlátai köztt felülvizsgálatot, de azt hiszem, hogy abban igazat fog nekem adni nemcsak a t. ház, hanem maga a t. képviselő ur is, hogy egyfelől magát az intézetet sem lehet annak kitenni, hogy minden felszólalásra, már bíróilag ismételten alaptalanoknak constatált állításokra, folytonos vizsgálatokkal zaklattassék; de más­felől igazságot fog nekem adni abban is, hogy maga a beteg miatt is kötelessége, az intézetnek gondoskodni róla, hogy ő folytonos zaklatások­nak ki ne tétessék, mert orvosi hivatalos jelen­tések constatálják, hogy valahányszor tudvalevő rokonai a beteget meglátogatták, ez az ő ál­lapotára a legrosszabb, a legizgatóbb, a leg­keservesebb hatással volt. Midőn ez szóba hoza­tott, én ugyan természetesen nem rendelhettem el, hogy akármikor valamely rokon látogatására jön, ez bocsáttassák hozzá; de mégis elrendeltem igenis azt, hogy időnkint akkor, midőn a beteg állapota nyugodtabb, rokonait a látogatástól eltil­tani nem szabad, sőt ily viszonyok között, ily momentumokban meg kell engedni, hogy időn­ként meglátogathassák. Ez az t. képviselőház, a mit elmondani szükségesnek tartottam, mert hiszen némely rész­letekre nincs miért kiterjeszkednem. Kincs miért kiterjeszkednem pl. arra, hogy a rokonoknak már egy fogadott ügyvéde jött hozzám 1879-ben és panaszt adott be, de utóbb maga annyira meg­győződött arról, hogy mily rósz útra hagyta magát téríttetni, hogy a panaszlevél visszaadatá­sáért rimánkodott, a mit ugyan — egész őszin­tességgei megvallom — megtagadtam, mert szem­ben a követett eljárással, szükségem van ezen iratokra, hogy az intézetet és a belügyministe­riumot minden viszonyok között igazolhassam. Ismétlem, hogy ezen, inkább csak illustratióul szolgáló részletekre bővebben nem terjeszkedem ki. Azt hiszem, constatáltam, hogy az illetőnek felvétele a törvényeknek és a fennálló szabályok­nak megfelelőleg történt; azt hiszem, constatál­tam, hogy midőn a rokonok által nyugtalanság támasztatott: túl is azon, a mi okvetetlen köte­lesség lett volna, provoeáltam az intézeti orvosok elkerülésével, a törvényszék által kijelölt más szakértők által való megvizsgálást. De azt hiszem másfelől, hogy midőn a törvény azt mondja, hogy ha valaki gondnokság alatt van. — addig, míg öt a szakvélemény meggyógyultnak nem mondja — esak a gondnoki hatóság, tehát a törvényszék beleegyezésével bocsájtható el az intézetből: nem tehettem és nem tehetek egye­bet, mint azt, a mit a rokonok utolsó folyamod­ványára is megtettem, hogy utasítottam őket, forduljanak az illetékes gondnoki hatósághoz s a mely perczben azon hatóság saját meggyozö­30*

Next

/
Thumbnails
Contents