Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.
Ülésnapok - 1878-213
213. országos ülés m&rcssius 1. 1880. 203 helyzet, melyet tűrni e szó: „igazság" nem enged. Hát kérdem, t. ház, mivel külön!) a körösi, a czeglédi, a félegyházai, a szentesi és tudom is én miféle járásbíróság, mint a monori, a nagy-kátai, a mócsi és a többi? Miért lehet csak egyes járásbíróságoknak telekkönyvi hatósági jogkört engedni és nem valamennyinek? Vagy egynek sem, vagy valamennyinek, mert engedelmet kérek, ezt az állapotot az igazság megsértése nélkül tűrni nem lehet. Vagy megtenném, vagy megadnám minden egyes bíróságnak, a mit óhajtok, a telekkönyvi hatósági jogkört, vagy elvenném valamennyitől, hogy az irigykedés a nemzetben megszűnjék. Ez az állapot, t. ház, a mely engem nyugtalanít és a mely most időszerűnek mutatta, hogy e tekintetben nézeteimet elmondjam. Van még, t. ház, egy bizonyos ministerium, a melyet én a múlt év deczember 20-án tartott beszédemben, mint egy látnók, előre figyelmeztettem és méltóztassék visszaemlékezni, mikor azt mondottam e ház szentélyében, hogy van még egy ministerium és ez az ő Felsége melletti minister, a kihez lenne még szavam és ez az: hogy a rendjelek osztogatásánál érett megfontolással határozzon. Uraim, akkor még ezek a dolgok, a melyek a lapok által felemlittettek, nem voltak napirenden, de látva, de tapasztalva, hogy a minister mikép bánik a nemesség és a rendjelek adományozásával, azt kellett hinnem, hogy itt lappang valami, [Elénk derültség) lappang valami a dologban, a minek czímét most nem akarom variálni. És ime, uraim, a közel jövő igazolta jóslatomat, mert beteljesült és mert oly emberek lettek áldozatai az ilyen rendjel-szerzésnek, a kikért fáj a szivem és a kiket, mint embereket különben beesülni tanultam. A múlt nyáron t. ház a „Pesti Napló"-ban egy czikk jelent meg, a mely mélyen megsebezte szivemet, a melyből még most is folyik a vér és a mely nem is fog máskép begyógyulni, (Halljuk!) ha csak a t. ház balzsamirt nem ád reá, ezt pedig teheti, ha elégtételt nyújt e ezikkben irt közleménynek megtorlása által. Ebben a ezikkben az állott, hogy egy bizonyos élelmes ember, a ki annyi sok szegény együgyű magyar embernek hiszékenységéí felhasználva, nagy vagyonra tett szert, midőn a nemességet megvette, 100,000 frtot adott a szerző kezébe, a mely pénzből a ministerelnök urnák 48,000 frt adatott korteaczélokra. En nem akarom t. ház, hinni e dolgot és azt, hogy ez igy történt. De miért hallgatja el a ministerelnök nr az ily komoly vádakat olyan laptól, minő a „Pesti Napló", a melynek még is meglehető hitele van a világ előtt? (Nagy derültség) En kérem a t. ministerelnök urat, hogy legyen szíves e tekintetben őszintén nyilatkozatot te.-.uí, mert ha az állana, hogy egy oly sybarita váznak nemessé tételéért a kormány ily eszközökhöz nyúlt, én nem tudom, hogy mi lenne a teendő, mert megszűnnék akkor a hit egy jobb jövőben, pedig hitem szent és bizonyos, hogy e nemzetnek jövője és élete van. Én uraim azért, mert azt állítják önök, hogy tulajdonkép a sajtószabadságot a magán személyek elleni sértésekre vonatkozólag meg kell rendszabályozni, ezt én még sem fogadom el és pedig azon okból — mert valljuk meg őszintén, a mi államiságunk, teljes függetlenségünk helyreállítva nincs, mi csak vegetálunk egyik napról a másik napra, tgy jobb jövő reményében és tennünk kell azt, mit Bécs hatalmassai parancsolnak; nem tehetünk mást, mint az ottani akarat előtt meghajolni s mint végrehajtók szerepeim. Ily viszonyok köztt tehát ezt az egyetlen fegyvert, a sajtószabadságot ne bántsák. En uraim, a sokat szenvedett ember, a kit meghurczoltak az újságírók, kérlelhetlenül, igazságtalanul, oda vittem dolgaimat a sajtóbiróság elé, az esküdtszék itélt és kimondotta, fíhogy az incriminált tételekben foglaltatik ugyan rágalom, de azért az illető újságírót mégis sajnálta s hat szavazattal hat ellen fölmentette és elvesztettem 7 darab százast sajtóperemben, de azért még is azt mondom, hogy Isten mentse meg Magyarország ministereliiokét attól az állapottól, hogy ő az 1847. és 48-iki sajtótörvénybe lefektetett sajtószabadságot korlátolni akarja. Mert ha ezt tenné, azt hiszem, hogy abban az időben —- mert semmi sem állandó Magyarországon addig, míg Bécscsel közös ügyek léteznek —• azt hiszem, hogy kijutván a ministeri székből, egy félév múlva talán ő siratná meg legjobban, hogy ezt a cselekvényt elkövette. Tudom én azt, hogy vannak egyes képviselő jogászok, kik az állam zsíros falataiból utcuncrae már részesültek és az ilyen emberek mindent tesznek, csakhogy egyesek, a hatalmon lévő urak tetszését megnyerjék, de hát bizom, t, ház úgy a többség, mint az ellenzék bölcsességébe és hiszem azt, hogy e részben Dárday urnák törekvései sikert aratni nem fognak. T. ház! Jóformán be is fejezhetném beszédemet, ha nem volna két tárgy, mely eddig sem a t. többség részéről, sem az ellenzék részéről nem érintetett, mely két tárgynak érintetlenül hagyása nézetem szerint hiba lenne. Engedje meg a t. ház, hogy kellő nyugalommal, tett megbotránkozásomnak teljes érzetében, mondhassam el e tekintetben az igazság szavait. Ki ne emlékeznék arra a napra, melyen a múlt országgyűlésen itt ez a ház a keleti vasút ügyét tárgyalta még pedig olyképen, hogy megkezdvén az ülést féltizenegy órakor, itt voltunk esti fél hat óráig, megszavaztuk az igazság istennőjének a 26*