Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.

Ülésnapok - 1878-170

1J& orsüágos ül< zetes tényezője az ország vagyonosodésának, jólétének, kultúrájának. Ha az hanyatlik, akkor hanyatlani fog az iparos osztály, de ezt meg fogja érezni az egész ország, mely az iparos osztálylyal együtt hanyatlani fog. En e két tekintetet akarom különös figyelembe ajánlani: az iparos osztály érdekét és az ország érdekét, még pedig annál inkább, mivel tudjuk, hogy minden állam saját iparának fejlesztésére és előmozdítására megtesz mindent, a mit tehet. Sajnos, hogy nálunk a törvényhozás ez irányban igen keveset tett. Itt van az alkalom arra, hogy a mulasztás helyre pótoltassák ; és azért tartom szükségesnek a képviselőház és a földmívelés-, ipar- és kereskedelmi minister figyelmét ezen körülményre felhívni, mert tudjuk, hogy ez már nagyon régi dolog és hogy e tárgyban báró Simonyi Lajos ministersége alatt, Káth Károly mterpellatiót intézett, melynek tartalma az volt, hogy nem volna-e hajlandó a minister, az iparos osztály köréből egy szakértői enquettet összehívni s annak javaslatai alapján, a szükséges intézkedéseket megtenni. A válasz erre kedvező volt, de ez irányban eddig, még nem történt semmi; ha jól emlékezem, 1878. június 28-án, a ház egyik határozatával utasította az illető szakmini stert, hogy egy szakértői enquettet hívjon össze s annak megállapításai alapján a szükséges intézkedéseket tegye meg. Ezt, t. ház, azért hozom föl, hogy már régóta intézett az iparos osztály kérvényt a képviselőházhoz a nélkül, hogy ennek eddigelé eredménye lett volna. Én tehát azon hitben és reményben, hogy a minister ur ezen kérvényt behatóan fogja tanulmányozni és hogy mindent meg fog tenni, a mi szükséges arra nézve, hogy az ipar fejlesztessék és előmozdittassék, egyelőre pártolom a kérvényi bizottság véleményét. Felszólalásom czélja, t. ház, egyedül csak az volt, hogy a képviselőháznak és a t. minister urnák ügyeimét ennek az ügynek fontosságára és sürgős voltára fölhívjam. [Helyeslés jobbfelöl.) Simonyi Iván: T. ház! Bészeniről is is hozzájárulok a kérvényi bizottság véleményéhez ; azonban tekintve az ügy fontosságát, tekintve, közgazdaságunknak nem örvendetes állapotát ; tekintve, hogj

y közgazdaságunkban egy irány látszik uralkodni, kénytelen vagyok egész általánosságban egy pár megjegyzéssel kísérni az iparosok ezen kérvényét. A kérvényezők egy töredéke által, épen úgy, mint valószínűleg Hosztinszky t. képviselőtársam is, ezen ügy pártolására fel lettem szólítva. Azonban, t. ház, alig szükséges mondanom, hogy en, nem csak a szövetség erdekében emelek (szót, mert a kérdés az összes iparosok érdeke, mely osztály mindig fontos tényezője volt az államnak és az anyagi érdekek mindinkább Síi növekedő jelentősége mellett, a jövőben még inkább lesz az. Oly foglalkozási szakról vau szó, t. ház, a melyről elmondhatjuk, hogy eddig mostohája volt a hazának. Különben is ezen kérvény különösen igényli figyelmünket. Hiszen ezen kérvény épen úgy, mint a mezei gazdáknak a ház asztalán fekvő kérvénye, nem egyéb, mint csak egyes symptomája egy nagyobb, általánosabb és szomorú bajnak, mefynek neve elszegényedés. Még egy más okból kötelességünk, t. ház, figyelemmel kisérni ezen kérvényt, még mielőtt a t. közgazdasági bizottság bírálata alá kerülne. Itt t. i. az az eset fordul elő, hogy a praxis teljesen meghazudtolja a theoriát. A tudomány, vagy legalább ennek egyik iskolája és a törvényhozás, behozta az úgynevezett teljes iparszabadságot. Már most azok, a kiknek érdekében hozatott ezen törvény, az országház A\é járulnak és azt mondják: Törvényhozó uraim, adtatok szabadságot, de nincs áldás benne. Egyenesen azt mondják: Ha ezen rendszer fenntarratik. tönkremegy az ipar. tönkremegyünk mi. Kinek, minek van tehát igaza, a theoriának, vagy a praxisnak ? Élőnkbe tolul a kérdés, hogy lehetett, hogy egy ilyen, tulaj donképen üzleti kérdésben, melyben, mint a német közmondás tartja, a kedélyesség megszokott szűnni, mégis oly tan emeltetett érvényre, mely mint látjuk, az összes iparosok túlnyomó nézetével ellenkezésben van. Ez úgy történt, — a mint a tisztelt ház tudja, — hogy Európában divatossá lettek és lábra kaptak bizonyos időben azon tanok, melyek szerint nincsen károsabb, mintha a törvényhozás, vagy a kormány a közgazdasági kérdésekbe beleelegyedik, hogy a közgazdaságban nem létezik jobb és helyesebb elv, mint a dolgoknak szabad menetet engedni. A sokszor ismételt: „Laissez-faire, laissez passer, le moude va lui-méme" lett a divatos jelszó. Bár igen tekintélyes iskola pártolja ezen jelszavakat s ezen iskolának itt is valószínűleg igen tekintélyes védője fog akadni, én nem habozom, sor kötelességemnek tartom kimondani. hogy ezen tanokat egyenesen hypoerisisnek, képmutatásnak tartom. Miért'? Mert oly nemzetek találták fel és terjesztették azokat, melyek mint az angol, mint a franezia, századok óta a, legnagyobb áldozatokat hozták iparuk védelmére, nem rettentek vissza véres háborútól, csakhogy nemzeti termelésöKet lehetőleg biztosítsák. Utalok röviden az angol Navigations Actra, XIV. Lajosra, utalok az angol gyarmati politikára. Miért protegálták ezen nemzetek mégis a szabad kereskedés és laissez-faire-féle elveket? Egyszerűen azért, mert, miután százados ápolgatás és dédelgetés által megerősödött iparuk, midőn minden áldozatot, meghoztak volt, hogy iparuk megerősödjék : most nekik erdekükben állott, hogy a többi 27* s neirember 19.1879.