Képviselőházi napló, 1878. VII. kötet • 1879. május 28–november 5.

Ülésnapok - 1878-156

150. országos ülés október 30. 1879. 307 nem olyanok, melyek különös tekintetbe lettek volna veendők, akkor a taksa egyáltalában nem engedtetett el. Mindez azt mutatja, hogy e^en indigenatus külön természetű volt, mint a mai honosítás. Ennek jogköre sokkal kiterjedtebb s ennélfogva sokkal inkább felfogható, hogy az országgyűlés magának tartotta fenn, tudniillik nem akarta azt, hogy a királyi kegyelem részesíthesse az idegent azon jogokban, melyeket a törvény az ország benszülött fiaitól megvon. Ezen felül, méltóztassanak megengedni, felfogásom szerint a rendi alkotmány és azon kormány állása köztt, mely az országgyűlésen képviselve nem volt, melyet az országgyűlésen feleletre vonni nem lehetett és a 48-iki tvczikk által létesített azon kormányidom köztt, hogy t. i. a ministerek jelen vannak a házban s minden tetteikre nézve felelősségre vonattathatnak, van különbség és a különbség tőként abban nyilatkozik, hogy mig akkor más intézkedésekről kellett gondoskodni, bizonyos netaláni túlkapások korlátozására, most az ellenőrzés s utólagos feleletre vonatás azon garantia, melyet törvényül egyáltalában elfogadtunk. Ha ez elég garantia minden más kormányi intézkedéseknél, akkor ezen egy cselekvényre nézve is elégségesnek tartom. E szempontból pártolom a törvényjavaslatot. [Helyeslés jobbfélől.) Simonyi Ernő: T. ház! Az imént felszólalt igazságügyminister urnak beszédére, egy pár észrevételt kívánok tenni. A minister ur azt mondja, hogy nagy különbség van a mostani honosítás köztt és a régi országgyűléseken adott honosítás köztt. Az már meg volt mondva itt, hogy az 1848. törvénynek nem az volt az értelme, hogy a nemesség elvesztette jogait, hanem az volt az értelme, hogy azok, kik nem bírtak nemesi jogokkal, azokkal fölruháztattak. Azonban mindig maradtak némely jogok, melyek kiváló jogoknak tekinthetők, igy például: a felsőháznak született tagjai. Nem mondom, a főispánok, vagy püspökök, kiket a kormány tetszése szerint kinevezhet, vagy elkergethet; hanem a született tagok, a kikre nézve a kormány nem tehet egyebet, mint az ő szavazatukat, ugy a mint adják, elfogadja. Már most ha azt méltóztatik tekintetbe venni, hogy ezen törvényjavaslat által a kormánynak módjában van, azokat a jogokat adni akárkinek, kinek tetszik; akkor nem lehet kizárni azon lehetőséget, hogy maholnap ezen törvényhozó háznak a többsége és a felsőháznak a többsége oly emberekből álljon, kiket a kormány a külföldről becsempészett. A lehetőség megvan és megvan annak a lehetősége, hogy a ministeri székeket is oly emberek foglalják el, kik Magyarországban nem születtek; mert ki fogja megakadályozni, hogy e törvény szerint tiz év múlva minden csaszlaui ember ne legyen magyar honpolgár, képviselő és minister ? A régi törvénynek épen az volt korlátja, hogy akkor azon jogokat, a melyek a királyi tanácsban való részvétet vonták maguk után, csak a nemzet adhatta kivételes esetben. Honosítható volt akkor is, a ki tiz évig itt lakott és a honosítás nemességet adott. Már pedig annak előtte a törvényhozás tagja csak nemes ember lehetett, kivéve a királyi városok követeit, a kiknek részvéte csak igen csekély volt. Most azonban azt kívánják, hogy oly törvény alkottassék, a mely elveszi a nemzettől annak lehetőségét, hogy a honpolgár legmagasabb attribútumait kivételesen a nemzet adományozza oly embereknek, a kik a nemzet iránt kiváló érdemeket szereztek és a mely a kormány kezébe adja azt a hatalmat, hogy az ország törvényhozása és a király tanácsa nagyrészben, vagy egészben idegenekből állittathassék össze. Ennek a lehetősége megvan. Ha azt kérdi valaki, hogy miért nem akarjuk mi a király általi kegyelemosztást törvényesíteni, azt mondom, hogy mi, a nemzet képviselői nem vagyunk hivatva arra, hogy a nemzetnek és a nemzet gyűlésének és képviseletének jogait csorbítsuk. Lehet, én nem tudom, hogy a ministernek magánviszonyainál és a koronával való titkos összeköttetésénél fogva hivatása az, hogy ilyest tegyen; de hogy a nemzet képviselőinek az lenne hivatása, hogy a nemzet képviseletét százados jogaitól megfoszszák, én e felfogást nem osztom. Az egész világon mindig az a tan uralkodott, hogy a kormány mindenhatóságát korlátozni kell, mert a tapasztalás azt mutatja, hogy minden hatalom folytonosan kiterjeszteni iparkodott hatáskörét és terjesztette azt mindaddig, mig elháríthatatlan akadályokra nem talált. Nekünk ezen akadályokkal mindig készen kell lennünk és, ha a kormány befolyásának határait kiterjeszteni akarja, elháríthatatlan akadályt kell támasztanunk, mert a kormány ugy is, a mint van, sokkal több hatalommal van felruházva, semhogy azzal vissza nem élhetne. Én tehát azon érvet, melyet a t. igazságügyminister hozott föl, elfogadhatónak nem tartom. Azt mondja a t. minister ur, hogy a régi honosítás a hivatalviselhetést és a birtokképességet adta. Ezt a jogot az önök honosítása is megadja. Ez nem argumentum arra, hogy azt a honosítást csak a törvényhozás, ezt pedig a kormány adhatja meg. A különbség abban van, hogy a régi mód szerint a király az elébe terjesztett törvényt vagy szentesítette, vagy elvetette és igy neki teljes befolyása volt a honosításra; azonban most azt kívánják, hogy a törvényhozás helyébe a ministerium tétessék, vagyis, hogy ne azt szentesítse a király, a mit a törvényhozás, hanem a mit a ministerium akar. S akkor önök azt mondják, hogy a régi tör-