Képviselőházi napló, 1878. VII. kötet • 1879. május 28–november 5.

Ülésnapok - 1878-156

<JÜ8 156. országos ülés október 30. 1879. vény és a mostani törvény közt nincs lényeges külömbség. Azt mondja az igazságügyminister ur, hogy az akkori honosítás, mely a törvény által adatolt, az utódokra is átszállt; a mostani is át fogna száimazni s hogy a papoké nem szállott át. Hiszen törvényes utódai, legalább a papoknak nem voltak. A mi Boér képviselő ur felszóllalását illeti, én azt hiszem, hogy helyes a régi közmondás: „Quisque verboiuni suorum optimus interpres." ÍSto már ha valaki azt mondja, én ezt akartam mondani, vagy ezt mondottam, vagy ily értelmet akarok tulajdonítani szavaimnak, azt elemezni akarni s azt mondani: „jaj, máskép mondotta az ur s máskép értettem én", ez mívelt társaságban nem járja. Mert mívelt társaságban minden ember maga magyarázza meg szavai értelmét. Meglehet az is, hogy a vita hevében valaki olyat mondott, a mit nem akart komolyan higgadtan mondani s tökéletesen elégnek tekintik minden parlamentben, ha valaki feláll s azt mondja: „én szavaimnak ezt az értelmet kívánom adatni", hogy az általánosságban elfogadtassák s az ellen senki ki nem kel. Mert itt nem az a kérdés, hogy a vita hevében vigyázatlanságból történetesen micsoda szó csúszott ki az ember száján, hanem mi volt intentiója annak, a ki szólott. Ezt pedig mindenki csak maga magyarázhatja meg. A mi Láng képviselő ur felszólalását illeti, megvallom, én azt mondom, hogy lehet egy dologról valót is írni s lehet satyrát is mondani. Hogy azok az érvek, melyeket ő felhozott, igazi érveknek tekintendők, vagy nem, azt a t. ház bölcsessége fogja megítélni, — de én azokat komoly érveknek nem v< hetem. Azt mondja, Szilágyi képviselő úrhoz szólva, hogy ő a parlamentet lealacsonyítja. — Engedelmet kérek, a kkebbagiuk ritkán jut az a sois, hogy a parlamentit ikár felmagasí falhassa, akár lealázza. Mert nem abból ítélik egy j^arlamcnt méltóságát, hogy egyes emberek m't mondanak a parlament kebeleben, hanem abból, hogy micsoela törvényeket alkotnak. Ha ezek a törvények a nemzetnek érdekében vannak alkotva, akkor az egész világ azt fogja mondani: ezen parlament teljesíté kötelességét, betölté hivatását, következőleg méltóságosan viselte magát. De ez nem a kisebbségtől, — ez a többségtől függ. Tehát tulaj donképen a parlament méltóságának őre a többség. Ha vájjon ezt teljesíti-e a többség vagy nem, a felett bírálatot mondani nem akarok. Hiszen ott van az egész világ, mondjon felette bírálatot. Azt mondja a képviselő ur, hogy, ha ezen indítvány elfogadtatnék, akkor a honosítandóknak érdemei megvitattatnának. Erre egyszerűen azt mondom, hogy ez a vita a múltban is megtörtént és ez mutatja, hogy semmi kárt nem okozott és nem riasztotta vissza az embereket attól, hogy honosításért folyamodjanak. Ha ez a múltban nem volt káros — eltekintve azon érvektől, melyeket Szilágyi képviselő ur részben már felhozott, azt hiszem a jelenben nincs ok attól tartani, hogy káros fogna lenni. Ormay képviselő azt mondotta, hogy vannak és lehetnek, a kik e §-t fölöslegesnek tartják. De mi nein tartjuk fölöslegesnek; én legalább senkit sem tudok, a ki azt mondotta volna, hogy e §• fölösleges. Nem fölösleges; hanem mi azt nem akarjuk, hogy ezen §-ban ugy mellékes utón a nemzet századokon át gyakorolt jogaitól elüttessék; hogy a nemzeti képviselet megfosztassák annak lehetőségétől, hogy a haza. iránt kiváló érdemeket szerzett egyének irányában elismerését kifejezhesse s ezen kívül nem akarjuk azt. hogy a korona jogai a nemzet jogainak rovására bővíttessenek, szaporittassanak, különösen nem ily mellékes utón, sőt úgyszólván becsempésző módon. {Igazi Ugy van! a szthö balon.) Tehát fölöslegesnek nem tartjuk e §-t s nem is kívánjuk kihagyatni, hanem oda módosíttatni, hogy az, a mi ezen §-bau királyi kegyelem áltál szándékolta tik eléretni, beczikkelyezés által éressék el. (Helyeslés a szélső bal* oldalon.) Hivatkozik Ormay képviselő ur az angol gyakorlatra. Én őszintén megvallom, nem ismerem azon 1870-iki törvényt, de azt tudom, hogy mikor én Angolországban laktam, arra az angolok igen féltékenyek voltak, hogy a törvényhozás két házának s a királynő főtanácsának tagja más ne legyen, mint az, a kit arra a parlament feljogosít. Ott a honosítás a belügyminister által gyakoroltatik; magam is bírtam olyan honosítási levéllel, de abban egyenesen ki volt kötve, hogy az angol polgár minden jogaival bír a honosított, de a törvényhozás egyik házának sem, valamint a királynő belső tanácsának sem lehet tagja. Ez alól kivételt a törvényhozás csak igen ritka és kiváló esetben tett. így történt, hogy midőn a néhai belga király, I. Lipót., az angol praesumtiv trónörökösnét vette nőül, azt mondották, hogy ha ő az angol királynő férje lesz s ha jó házassági viszonyban élnek, lehetetlen, hogy a királynő a legfontosabb dolgokat vele ne közölje s tanácsával ne éljen; tehát sokkal jobb, ha a királynő belső tanácsának tagja lesz, mert akkor módjukban lesz a tanácsosoknak, ha az ő tanácsát hibásnak tartják, azt megezáfolni, vagy ellenben neki lesz módjában a királynő többi tanácsosait kapaczitálni. Ez volt az első eset. A második eset volt a jelen királynő férje, Albert herczegnek honosítása, ki szintén idegen volt s honosítása által