Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-96

H4». országos ülés márszins 25. 1879. 5H látni a t. ministerelnök ur beszédében, hogy mik azok a nagy eszmék, a melyeket a kormány kormányzati zászlajára tűz. Nem tette, hanem e helyett mondott néhány igenis különös mondatot. Bevezetésül ugyanis a t. ministerelnök ur constatálja azt, hogy az ellenzék diadala az, hogy a szerződés ma tárgyaltatik; ezt ő nem tagadja; igaz, hogy nem ezé az ellenzéké, hanem az osztrák ellenzéké, mert ők forceirozták; a mi hű barátainknak odaát köszönhetjük e diadalt, s nem a t. képviselő uraknak a túloldalon. Hát én nem tagadom azt, hogy odaát, a kik ezen szerződés tárgyalását óhajtották, és kik igen tüzetesen foglalkoztak ezen kérdéssel, a mi politikai hű barátaink. Ezek az egész orosz mozgalom alatt egy és ugyanazon irány felé törekedtek, a mely felé mi, mert belátták, hogy ezen kérdésben Ausztria és Magyarországnak érdekei egy és ugyanazok. De mi ezt nem tagadjuk; sőt ha van valami, a mi súlyosbítja a kormány eljárását ezen utóbbi mozgalom ideje alatt, ez épen az, hogy ezen kérdésnél kivételesen nem szolgált akadályul a túloldalnak hangulata; mert az épen úgy érzett, mint a magyar közvélemény legnagyobb része. De nincs is ebben semmi szégyenleni való. Mi szívesen elismerjük, hogy oda át azok köztt, kik az osztrák népeket képviselik, vannak jó barátaink. Ebben nincs semmi szégyelui való; a különbség csak az, hogy a kormány barátai pedig abban a körben találhatók fel, a melyből Magyarországra nézve minden baj és átok származott mindig. {Helyeslés a széhö balon. Mozgás a. jobboldalon.) Az ellen, mit a ministerelnök ur a dolog lényegére nézve mondott, megvallom, tiltakoznom kell nemcsak Törökország, hanem Török- és Magyarország és méginkább az igazság érdekében. Igazolja a kormány a maga politikáját, a maga meggyőződését, úgy a hogy; de azt még se tegye, hogy itt az ország színe előtt világos hypocrisissel éljen, hogy kijelentse azt, hogy Bosznia és Herczegovina oecupátiója nem történt más czélból, mint hogy erősítsük a törököt. Engedelmet kérek, ez még viczuek is rósz. {Felkiáltás jobbról: Magok a törökök is mondják !) Ez igazán különös neme a megerősítésnek, hogy odamenjünk, reárontsunk valakire és körülbelül 30—40 ezer katonáját leöljük, mert körülbelül 30—40 ezer török katona esett az occupatio áldozatául. De a t. ministere] aök ur érezte, hogy azt \gy odavetve, még sem fogja elhinni senki. Megmagyarázta tehát. Azt mondja: „ugyan, ha valamely hatalom kisebb körben, a neki európailag biztosított határok köztt nem birja erejét kellőleg kifejteni, erősíti-e őt az, ki azt akarja, hogy azon kisebb körre nem elég erővel, nagyobb területen tartsa fenn magát ? Azt hiszem, a ki azt akarja, az nem erősíti, de a végelgyengülésnek még gyorsabban, még hamarább kiteszi. Ilyen állítást csakugyan nem vártam, mert ha ezen elméletet elfogadjuk, akkor tessék még szűkebbre szorítani a kört és elmenni Konstantinápolyig, hogy azt mondhassa, hogy még inkább megerősítettük Törökországot, mivel köre most még szűkebb. De veszélyes is ez a theoria, mert azt mondhatja nekünk Törökország, s különös tekintettel pénzügyeinkre, egész Európa, hogy: re Magyarország, ki nem vagy képes a törvények és Európa által neked biztosított határok köztt rendet csinálni, rendes államháztartást tartani, hanem tele tömöd egész Európát adóssággal, évről évre nagyobb és nagyobb deficittel — te még nagyobbítod körödet? Tehát ezen elméletei: rád is alkalmazom. Én azt mondom, hogy én rokonszenvvel viseltetem ugyan Törökország iráut, de annyira még nem vittem, hogy azért Törökországot megerősítsem; fenntartsak sok ezerre menő katonát és költsék évről évre sok milliót. Ez nem lehet czélom. Kész vagyok áldozatokat hozni Magyarország érdekeiért, de arra, hogy én mást erősítsek, Magyarországnak szerintem nincs pénze. Ezen állítás tehát először absurdum, másodszor, még ha igaz lenne is, el nem fogadhatom. A ministerelnök ur védekezik az ellen, mintha o ezen politikát valami felsőbb parancs következtében követte volna és azt mondja a legnagyobb pathossal: „Elismerem azonban, t. ház, hogy ezen külügyi politika követését én &gy parancs, egy előttem szent parancs folytán tettem. Rám parancsolta meggyőződésem, hogy tegyem ki magamat mindennek, ha kell, hagyjam magamat hántatni, gyanusittatni, rágalmaztatni: de a meddig a törvényhozás többsége ezt lehetővé teszi, tartsam kötelességemnek e politikát követni, mert az adott viszonyok között csak ez volt helyesen követhető". Én tisztelek és becsülök minden meggyőződést a világon; de én azt mondom, hogy ha ez igazán meggyőződése volt a minister urnak, akkor kötelessége lett volna ezen meggyőződésének kimondásával nem várni a mai napig, hanem ezt jelezni a nemzettel szemben akkor, midőn a nemzet világosan az ellenkezőt akarta; kötelessége lett volna ezt akkor megmondani, nem pedig a nemzetet tévútra vezetni és vele azt elhitetni, hogy a ministerelnök urnak szintén az a meggyőződése, a mi a mienk volt: (Élénk helyeslés szélső' balfelöl) nem pedig most utólagosan constatálni ezt, midőn egy fait accompli-vel állunk szemben, midőn a történteket megváltoztatnunk nem lehet. {Helyeslés a szélső balon.) Az ilyen meggyőződés iránt, bocsánatot kérek, t. ház, valami kiváló tisztelettel nem viseltethetem. Mielőtt szavaimat bevégezném, kötelességem-