Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-113

308 113. országos ülés május 1. 1879. Kevesen vagyunk itt, de mi annak az oka? (Egy hang: Mert nem tudnak magyarul!) Nemcsak minket kell figyelembe venni, a kik szavazunk, hanem tekintetbe kell venni az ország lakosainak azon nagy részét, a mely az országban kint van, és a melynek véleményét szintén latba kell vetni. A t. ministerelnök ur Polit képviselőtársain beszédérc észrevételt tett, a mely ugyan argumentum ad bominem volt, az igaz. Elismeréssel tartozom a ministerelnök urnak, hogy nem helyeselte azon politikát, melyet a szerbek Szerbiában, a románok irányában követnek; de be kell vallanom, hogy meggyőződésem szerint, ezzel Polit képviselőtársamat nem czáfolta meg, mert ő magyar honpolgár, a szerb kormány eljárását tehát neki szemére vetni nem lehet, s legkevésbbé lehet megczáfolni az által, hogy az általunk elitélt politikát követjük. Továbbá azon biztosítást, a mit szintén köszönettel veszek a ministerelnök úrtól és azon képviselőtársaimtól, a kik azt mondták, hogy nem kívánnak egyebet, mint azt, liogy a magyar nyelvet megtanulják a más ajkú nemzetiségek, hogy nem akarnak kényszeríteni és nem akarnak oda menni idővel, hogy a nemzetiségi nyelvek még az iskolákból is kiszorittassanak. Mindazonáltal én azt mondom, hogy tekintettel a múltra, ez progressiv haladás, ez nem egyéb mint egy lépés, — s remélem, hog}

r utolsó lépés, — azon az utón, melyet rosznak jeleznek és én ugy tartom, hogy nem jó követni azon példát, melyet magunk elitéltünk. Madarász képviselőtársam hangzatos előadásában a sziv nyelvén beszélt, mint mindenkor. Nagyon tudom én méltányolni azon szeretetet, melylyel geneticus nemzetisége . . . Madarász József (közbeszól): A magyar állam! Román Sándor: Legyen, tehát a magyar állam nyelve iránt viseltetik. Hanem, midőn ilyen nagy horderejű dolgokról van szó, én nem szivemhez fordulok, nem mellemet ütöm meg, hanem koponyám után megyek. Én és román képviselőtársaim ösztönszerűleg érezzük azon veszedelmet, melyet ilyen kisérletek a magyar és román elem nyakára fognak zúdítani. Nem tehetem, hogy ne reflectáljak t. képviselőtársam azon idézetére, melyet állítólag román lapokból vett ki . . . Madarász József (közbeszól): A bukaresti magyar lapból! Román Sándor: 0 kétszáz iskoláról beszél. Van-e kétszáz iskola, nem tudom, talán kevesebb lesz, de hogy legnagyobb részében a román nyelvet tanítják, azt tudom, mert a magyarok jobbára városokban lakván, a román nyelv ismeretére szükségük van. Én magam voltam Pitesten egy ilyen iskolában. Ott az az eset fordult elő, hogy a gondnok, a ki maga hozatja a papot Erdélyből és maga kergeti el, viszályban volt a pappal. Mit tett? Demmeiálta a papot a kormánynál, hogy nem tanítja a román nyelvet. Miután esetleg velem összejött, megkért, hogy támogassam kérelmét a cultus-ministernél. En nem dicsekszem vele, mit mondtam neki. De becsületére válik a ministernek, hogy az általam említett gondnok kérésére azt mondta: Szabad, alkotmányos országban vagyunk, én a papot nem teszem ki. Ha nem tanítja a román nyelvet, ez első sorban a tanulók kára, azonban majd megvizsgáltatom a dolgot és én fogok tudni a rendeleteknek érvényt szerezni. De uraim, bár nem szokásom más államokra hivatkozni, meg kell jegyeznem azoknak, kik ezt teszik, hogy Romániában az egyéni és különösen a felekezeti szabadság nagy tiszteletben tartatik. Nálunk egy i román hivatalnok nem mer egy kaszinó tagjává j lenni, nem mer román lapokat olvasni, mert azonnal denunciálják őket, hogy däko-románisták és azután jaj nekik! a legenyhébb büntetés a mi őket várja, az elhelyezés. Az ily eljárás ellen magam panaszkodtam az illető minister urnái s alkalmam van kinyilatkoztatni most, hogy egy magasabb állású hivatalnok, midőn a deportatio okát tőle kérdeztem, nagy megütközésemre azt feleié: „hadd csináljanak most ottan Dáko-Romaniát. Ezt én akkor megmondtam az illető minister urnak, kinek egyúttal kijelentettem, tagadom én azt, hogy a román hivatalnokok közt daco-romanjsták léteznek s ha léteznének, távoliítassanak el azok, de haszontalan denunciátiók alapján ne deportáltassák senki. Fájdalmas tapasztalás reám nézve az is, hogy a hivatalnokok nem mint államhivatalnokok viselik magukat a provintiábau (a vidéken), hanem úgy, mint pártemberek, mint nemzetiségi képviselők, és már oda jutottunk, hogy sok tekintetben és különösen nyelvi tekintetben roszabbul állunk ma, mint a Bach-korszak alatt állottunk. Az egyenjogosítási törvény daczára, a bíróságok s szolgabirák román nyelven szerkesztett beadványokat nem fogadnak el és ha el is fogadják, az illető a feleletet várhatja rá a túlvilágon. Hajdúk szerepelnek még a bíróságoknál is mint tolmácsok és mindazáltal a pályázati hirdetésekben mindig ott figurái a nyelvismeret követelése, de a kinevezésnél figyelemre sem méltatik. Madarász t. képviselőtársam az autonómiáról szólt. Mindig szeretik azt mondani, hogy sehol nincs oly nyelvszabadság, oly egyházi autonómia, mint nálunk. Az igaz, az elv ki van mondva, de nem igen élvezik; mig Romániában oly jogot élvez különösen a protestáns egyház, hogy annak többnyire a székelyföldről oda ment papjai hierarehice az erdélyi református superin-