Képviselőházi napló, 1878. IV. kötet • 1879. márczius 6–márczius 23.
Ülésnapok - 1878-79
79. országos ülés márczins 6, 18T9. a ják, hogy a deficitek, melyek 1873—1874-ben 60 millióra emelkedtek, később szaporodtak. 1875-ben a deficit, igaz, hogy 21 millióra volt előirányozva, de a valóságban 40 millió volt. 1876-ban elő volt irányozva 15.600,000-re, de valóban volt 34.800,000, tehát kétszeresen meglialadta az előirányzatot. Legkisebb volt a deficit 1877-ben. Akkor 22.500,000-re volt előirányozva, s ezt csak 5 millióval haladta meg, mert lett 27.150,000. 1878-ban ismét 15.600,000-re volt előirányozva a deficit, s lett belőle körülbelől 55 — 60 millió, igen természetesen a boszniai occupatió költségeit is hozzászámítva, a mit önök szeretnek nem számítni, (Derültség a szélső baloldalon) de a mit fizetni kell. En is szeretném nem számítani, de minthogy fizetni kell, számítani is kell. [Helyeslés és derültség a szélső baloldalon.) Önök úgy tesznek, mintha ezen költségért nem volnának felelősek, mintha ez véletlenül jött volna az országra. De hisz az önök politikája idézte azt elő! Hiszen a keleti crisist egyenesen a mi külügyi ministeriumunk magaviselete idézte elő. Bosznia oecupatiója volt a főczél, s e ezé! elérése végett idéztetett elő az orosz-török háború, mely a mi kormányunk beleegyezése nélkül teljes lehetetlen lett volna. Midőn tehát Bosznia occupatió]áról s annak költségeiről van szó, akkor ne tegyenek úgy, mintha arról nem tehetnének, mintha az fátumszeríí esemény lenne és nem a rósz politikának következménye. De nézzük, mi volt a hires Széli-politikának eredménye. Azt mondják, a deficitek apadtak. Miért? Mert 1873—74-ben a 60 milliót meghaladták, 76 — 77-ben pedig csak a 20 milliót haladták meg. Vegjmk a legkedvezőbb évet, az 1877-kit, midőn a deficit csak 22.150,000 forint volt. Méltóztassanak tekintetbe venni azt, hogy 1873-ban, midőn a deficit a 60 milliót meghaladta, a beruházások, vagy rendkívüli kiadások 43 milliót tettek; ellenben 1877-ben a beruházások, és átmeneti kiadások összesen csak 7 millióra mentek. Ez roppant különbség. Igaz, hogy azon 43 millió nem mind valóságos beruházás, mert én legalább azt, a mi vasúti kamatbiztosítás fejében kifizettetett, nem tekintem beruházásnak, ámbár a t. pénzügy mini ster ur múltkori előadásában ezt is a beruházások közé sorozta. Én azt veszett pénznek tekintem, melynek, hogy ha, mint a veszett fejszéiiek a nyele, csak egy részecskéje fog is valaha megtérülni, az ország nagy szerencséről beszélhet. De ha a 43 millióból levonjuk az akkor előirányzott 12 millió frt kamatbiztosítást, marad még mindig 31 millió forint, befektetés. Ha ebből 2 — 3 millió nem egyenes beruházásokra, hanem egyéb rendkívüli kiadásokra fordíttatott, még mindig 28—29 millió forint befektetés marad azon 7 millióval szemben, melyet önök 1877-ből képesek felmutatni, de azt sem mint befektetést, mert az átmeneti kiadásokat, melyek itt körülbelől 2 milliót tesznek, nem lehet befektetésnek nevezni. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a zárszámadási kiadás és az ez évi előirányzat szerint a jövedelem közt 34 millió frt különbség van: engedjenek meg, ez s 28 millió frt beruházás már magában 60 milliónál többet tesz. S mondhatom, hogy ha az 1873/74-ki pénzügyminister rendelkezett volna azon 30 s néhány millió frt több-jövedelemmel, a melylyel most a pénzügyminister ur rendelkezik, akkor nem deficitet, hanem többletet mutatott volna fel. Ez a nagy különbség van a kettő köztt. Az ily politikát jónak mondani s olyannak, a mely haladást mutatna, nézetem szerint nem lehet. Én sem most, sem máskor, midőn a volt pénzügyminister politikájáról nyilatkoztam, azt soha nem helyeseltem, mert meggyőződésem mindig az volt, hogy az csak szemfényvesztésre volt számítva, és nem valóban szolid alapokra fektetve. De ez már elmúlt, s ha egy képviselő ur arról panaszkodott, hogy a volt ministerek politikáját nem kritizáljuk, ez csak azért van, mert az már elmúlt, elmúlt esőnek pedig nem kell köpenyeg. Hiába fogom én azt mutogatni, hogy Lónyay vagy Kerkapoly vagy Széll hol hibázott; most a tényleges állapottal kell számolni. A kérdés tehát az, hogy milyen az a politika, melyet Szapáry Gyula gróf pénzügyminister követ. (Helyeslés a szélsőbalon.) A pénzügyminister ur politikájának kiindulási pontjául főleg két dolog szolgál. Az egyik a boszniai occupatió terheinek a minimumra való redukálása, a másik a véderő költségeinek redu• kálása. Ez a kettő oly panacea, melytől a minister ur a pénzügyek javulását s talán rendezését reméli. Én megvallom, hogy a boszniai occupatió költségeinek nemcsak redukálását óhajtom, hanem tökéletes eleuyésztetését óhajtanám, mert drágálom és felette károsnak tartom ezen occupatiót még akkor is, ha az semmibe sem kerül. De a mint a dolog áll, volt-e a pénzügyministeriumnak, vagy a kormánynak hatalmában e politikát megváltoztatni? Hisz e politika önök hozzájárulása nélkül — törvényesen ugyan hozzájárulásukkal, hanem valóságban önök ellenére — végrehajtatott. Ily körülmények köztt azt mondani, hogy ettől várjuk pénzügyeink rendezésének lehetőségét, nem lehet. Azt mondja a ministerelnök ur, hogy a véderő költségeinek reductiója is számba jöhet. Erre igenis nagy szükség volna. Az, a mit a közös | hadsereg fenntartására egyenesen fizetünk, és az. j a mi a vámjövedelmeknek bennünket illető részéből ! erre levonatik és a honvédségre előirányzott költ| s : gek mintegy 40 milliót tesznek. Ez sok, a mit S fmancziánk nem bir meg s annál is inkább szüksé1 ges, hogy itt reductio történjék, mert akárhogy
