Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.

Ülésnapok - 1878-72

ím 72. ersaáges ülés február 26. 1819. életerő ? Négy év folyt el azóta, s az orvos ma megállapíthatja a diagnosist, hogy ellenkező történt, mint a mit vártak: az eredetileg jó vér nem javította meg a rósz organismust, ellenkezőleg: elromlott tőle ő maga is. (Helyeslés a szélső balon.) Az ily chirurgiai experimentatiók lehetnek igen mulatságosak. Érdekes azt tudni, hogy meddig tarthat ez igy? Hanem uraim, ily experimentumok objeetumának az ország kissé drága. (ügy van! a szélső balfelöl.) Az, hogy a kezelő doctor felelős, ép oly kevés vigasztalás az eshető kárért, mint a mily kevéssé lehetett vigasztalás annak a gazdának, a ki megszóíítá kocsisát, hogy ne hadarásszon úgy azzal az ostorral, mert bizony még kiüti vele a szemét, — a kocsis hetyke válasza: „Én leszek akkor a hibás." (Tetszés a szélső balon.) S nem tehetek róla, de én ismét csak az 1867-iki kiegyezést okolom, ha egy másik igen t. képviselőtársamnak, máskülönben, elismerem, fölötte üdvös receptjét a nemzet be nem veszi. Ertem azt az igen megszivelendő jó tanácsot, hogy legyen képes a magyar ember több önmegtagadásra: olyanra p. o. mint a német, vagy az olasz. Közbevetőleg legyen itt szabad a magyar nép u. n. jóllétének illustrálására érintenem, hogy hazánk némely vidékein úgy tél felé feltűnő módon meg szokott szaporodni a lopás és egyéb kihágás, — a minek azt az okát fedezték fel, hogy a szegény embernek, ha becsületes marad, sokszor nincs kenyere, de ha becsukják, hát kap. Lehet, hogy Németországban is igy vau, de hogy az ily népet nagyobb önmegtagadásra sarkalni valami nagy fmáncziális hasznot eredményezzen Németországnak, azt nem hiszem. Igen, van egy neme az önmegtagadásnak, mely nemzeteket megerősít, országokat fölemel, utolsókból elsőket csinál, és csodákat mivel. E században már három ily csodáját láttuk. Ez az önmegtagadás az, melynek Poroszország vetette magát alá 1815-ben, s megtartotta egész 1866-ig, hogy 1876-ban valamennyi ország fölött kívánja a vezérszerepet. Ez az önmegtagadás az, melyet Oroszország tett politikája vezérprincipiumává — legalább Európában — a krimi háború után, hogy most megreszkettesse azt az Európát, melynek dolgaiba harmadfél évtizeden át nyíltan nem avatkozott. Az az önmegtagadás, melyet 1871 óta Francziaország tanúsít, veszteg maradva a legnagyobb háború-készületek közepett, s a béke és munka templomát építve fel nyugaton, mialatt Európa keleté lángban áll. (Helyeslés a szélső halon) Ez az önmegtagadás mivel csodákat, ez jövedelmez milliárdokat, kétszerezi a népesség számát s emeli értelmét, erkölcsi és anyagi erejét. A mit egy-egy szegény ember abból a kevésből | megtakaríthat, az csak fillérekre mehet, s hány millió ily szegény embernek kell magára venni a még nagyobb önmegtagadást, hogy abból a status-kassába csak egy millió is befolyjon. Pedig mi egy millió — ad tantam sitim. Azonban hiszem, hogy egy ország népe az önmegtagadásnak e nemét nem találná terhesnek, ha a hazája önczél. Abban, hogy önczél vagyunk s nem más czélok eszköze, varázserő vau. Magyarország megmutatta azt, mennyire képes ilyen áldozatra. Nem is a szabadságharczra utalok, mikor legnagyobb volt nemzetünk. Elég rámutatnom arra, a mi a jobbágyság felszabadítására következett, midőn tizenkét millió szolga lett önczéllá, apró birtokok százezrei tulajdonná, a felszabadult földre a felszabadult munka verejtékének áldó esője hullt, s tíz annyit jövedelmezett, mert annak jövedelmezett, a ki hullatá. Ha a szabadságharczunkra következett ádáz zivatarnak hazánkat a földszínéről elsöpörnie nem sikerült, első sorban tulajdonítom annak, hogy történetünk e két nevezetes momentuma csaknem ugyanarra az időre esett. A 67-ki kiegyezés által maga az ország lett egy nagy jobbágytelekké s szolgáltatja a közösügyi költségek s elvállalt adósságok kamatjai czímén jövedelmeinek nem is decimáját, hanem quartáját, szolgáltatja nem is napszám, de évszám szerint a robotot fiaiban, kiket, ha tetszik, apjok ellen vihet a hatalom, s hogy a hasonlat ebben se sántítson, leszolgáítatják vele a hosszú fuvart. A „sic vos non vobis" soha sem serkentett sem nagy erőfeszítésre, sem nagy áldozatra. Az olasz, a német s a kiket a képviselő ur felhozott, dolgozhatik erőszakadásig, nélkülözhet a rogyásig, vállalkozhatik lehetetlennel határos nagy dolgokra, hozhat képtelen áldozatot, — panasz nélkül teszi meg, ha hazája ugy kívánja, mert tudja, hogy az önmagának kívánja. Eszmékért, nagy czélokért a haza oltárára a legnagyobb önmegtagadás is édes kötelesség. De hol a mi nagy czéljaink, hol a mi lelkesítő eszméink, mióta meg van tiltva, hogy ideáljaink legyenek ? A magyar dolgozik és nélkülözzön azért, hogy munkája és kuporgatása keserves eredményével oly czélokat tegyen lehetővé, melyekért nem csak hogy nem lelkesül, de melyeket szive gyökeréből utál, lelke mélyéből elkárhoztat; dolgozzék és nélkülözzön azért, hogy győzzünk Lissánál , Custozzánál, Szerajevóban '? hogy megverjenek Solferinónál, Königrätznél, talán Novi-Bazárnál ? hogy ércz-lovagszobrokat emeljenek Radeczkynek, Jellasicsnak, talán Philippovicsnak? (Tetszés a szélső baloldalon.) En előttem ez gúnynak tetszik inkább, mint komoly imputatiónak s én legalább nem látom önök közül egynek sem arczán, hogy a hely- és szernély-nevek hallatira valamelyikük-