Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.

Ülésnapok - 1878-72

72. országos «és február 26. Í8Í9. 225 Egy azonban tisztán és világosan áll előttem; hogy az a bizalom, mely nélkül hiába fogunk bármibe is, mert sikertelen marad; bizalom, melytől a pénzügyminister ur is csodákat vár, — s várhatna is joggal, ha számíthatna reá — ez a bizalom, a bizalom önmagunkban az 1867-iki kiegyezéssel kezdett kiveszni a nemzet kebeléből, (Helyeslés a szélső balon.) Már maga az alapnak elfogadása is csak a nemzeti önérzet nagy megrendülését bizonyítja; mert ha valaki már csak azon az áron látja megmenthetőnek javai egy részét, hogy a másikat föláldozza, már el kell, hogy veszítette legyen bizalmát megtakaríthatni az egészet. (Helyeslés a szélső balon) Törvény, melynek tiszteletben tartására mást kényszeríteni nincs erőnk, addig marad törvény, a mig mi akarjuk, nem a inig másnak tetszik. Oly axióma ez, mely alól kivételnek a közjogi törvényt elismerni legkevésbé lehet. Azt pedig tudja mindenikünk, hogy nekünk ama törvények tiszteletben tartására, melyeken alkotmányunk nyugszik, kényszeríteni épen azokat nincs erőnk, a kiktől azt leginkább szükség féltenünk. Nincs, mert mi azt az erőt, mely őket kényszeríthetné, s melyljogaink biztosítéka lehetne, ugyanabban a törvényben, épen k

az ő kezükbe tettük le. Az 1867-iki kiegyezés behatóbb kritikáját megtalálják önök a t. ministerelnök urnak ministerelnöksége alatt elmondott remek beszédeiben. Megczáfolták-e ama tapasztalatok, melyeket ministersége óta gyűjtenie elég alkalma volt, ezúttal nem keresem. De én részemről hiába kutatok a lefolyt tizenkét év történetében, nem találok benne jelentékenyebb tünetre, mely egy évtized előtti véleményemet e kiegyezési műről megváltoztatni alkalmas lenne, hacsak nem abban az irányban, hogy azt a tények előttem még sokkal kárhozatosabbnak bizonyították, mint a priori hittem. Az, hogy most a kiegyezést egykor kárhoztató erős balközépiek által látom helyettesítve a régi Deák-párt u. n. zömét, eugem egyáltalában nem tántorít meg e meggyőződésemben, hogy ők nem a közjogi alap kedvéért, de annak daczára ülnek ott. Tudom, hogy másfelől számos, egykor szintoly erős Deák-párti vallja be nyíltan, hogy az 1867-iki kiegyezés nem váltotta be a reményeket, melyeket hozzá alkotói kötöttek, s hogy az akkor meghozott áldozatok nem oltalmazták meg a nemzet többi jogait, melyeket amazok feláldozása által a nemzetnek megtarthatni véltek, egymás után öltik fel azok a közügyek természetét, s maga a közgazdasági alku, mely annyi jogunkat tett közössé, semmi más, mint a 67-ikinek édes gyermeke. (Helyeslés a szélső balon.) Igen, én lelkem legmélyebb meggyőződését fejezem ki csupán, mikor nagy bajaink legfőbb KÉPVH. NAPLÓ 1878—81. TIT. KÖTET. kútfejének az 1867-iki kiegyezést hirdetem. S ha azt kérdi, nem tudom már melyik képviselőtársam a sok közül, hogy hát az alkotmányos aera elején lábra kapott szédelgésnek is az volt-e az oka: erős hittel mondom, hogy igen. Az új alkotmány állandóságában nem bíztak alkotói sem. Ki tudja meddig tart? Építsünk hát nyakra-főre vasutat, csatornát, palotát, azt csak nem viteti Bécsbe az absolutismus. Hiszen még maga Deák Ferencz is eltréfált egy művész ama beszédein, melyeket nem ugyan e házban, de tán annak folyosóin szokott elmondani, hogy olyan ez, mint az a pajta, a melyről az uraság azt hitte, hogy eltart még tíz esztendeig. „El ám — viszonzá a tapasztalt öreg béres — eltart az húszig is, ha a szél nem fuj." Hát ime még csak ^tizenkét esztendeje, hogy ez a mi pajtánk fennáll s csak egy kisebbszerű fuvalatra volt szükség Boszniából, hogy bebizonyuljon, hogy nincs hova takarítanunk az alkotmányos vető magot, a pajta veszedelmesen recseg ropog, s a cselédség nem tud gondoskodni róla, hogy legalább hát ne fújjon a szél. Nem uraim, az 1867-iki egyezményt alkotói sem mondották jónak, a mivel indokolták, csak annyi volt, hogy relatíve a legkevésbbé rósz. Ép úgy, mint az akadémiai Teleky pályázatoknál, a hol egyik pályaműnek ki kell adni a 100 aranyat, ha még oly rósz is, de még is jobb valamivel a többinél. Hát kiadják neki, de mintegy önigazolásul félig már ott helyben agyonveri a kritika, s a szini előadás már csak az utolsó kenetet adja rá. A publikum is rámondja, hogy „requiescat in pace." De vannak intendánsok és direktorok, kiknek az előadáshoz szükséges decoratiok és costumeok pénzük ára. Hát az oda vesszen? Előadatják újra és van rá publicum, mert hát mindig akad kíváncsi, a ki szeretné látni, minő hát a bukott darab ? De végre a publicum mégis csak elfogy, s akkor az élelmes igazgató mit csinál? Előadatja új szereposztással, s úgy galvanisálja, mig végre már a galvanismus se használ. (Helyeslés a szélső balon.) Valóban, én azt hiszem, hogy az 1867-iki kiegyezésnek már a fusio idejében nem volt publicuma, azért volt szükséges az új szerepkiosztás, {ügy van! a szélső balon.) Játszatok már most ti jobban. A vérszegény darabba fris vért kellett ereszteni — épen akkor volt divatban az akkor még új chirurgiai találmány, a transfusio. (Tetszés a balon.) De jó ver akkor már csak a filiszteusok táborában volt. Kértek hát onnan. Kértek és megkapták. így kapott Tisza Kálmán főszerepet egy rósz darabban. (Nagy tetszés a szélső balon.) Azt hitte az ország nagy többsége — vele magam is, — hogy no, ha valamikor, most kell bebizonyulnia, van-e az 1867-iki organismusban 29