Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.

Ülésnapok - 1878-71

71. MWAfM il«l frtltfcr Sí, 187t. 197 melynek az állam jövedelmének egy nagy része évenként feláldoztatik, mintha csak azt mondanók, legyenek az állam polgárai szegények, tehetetlenek, rongyosak, caak a monarchia nagyhatalmi állása maradjon fenn. De kérdem, mit használt *zen nagyhatalmi állás? Nem bizonyitották-e épen a keleti események, melyek a közel múltban lefolytak és még folyamatban vannak, hogy mi tulaj dónk épen csak az európai nagyhatalmak, ezen földi istenek kegyelméből vagyunk nagyhatalom ? Mert hisz mit tett ezen nagyhatalom kormánya? A helyett, hogy az orosz túlterjeszkedésnek igyekezett volna gátot vetni: épen azon két hatalommal szövetkezett, melyek Ausztria-MagyarOrszágot úgy nézik, mint zsákmányt, a melyen előbb vagy utóbb mindenesetre meg fognak vagy meg akarnak osztozni. (Helyeslés a, szélső balon.) Ez épen olyan szövetség, mintha a búzaszem szövetkeznék két malomkővel, melyek azt nem aokára lisztté fogják Őrölni. (Igaz! a szélső halon.) Ha Ausztria-Magyarország a maga hatalmát mérlegbe vetette volna, akkor a háború kitörését talán megakadályozta volna. De hát mit tett? Kijelentette már jó előre, hogy majd a háború végeredményére tartja fenn döntő szavát. Epén ágy tett, mint azon hadvezér tenne, a ki a helyett, hogy megemlékezvén ezen axiómáról: „satius est praevenire, quatn praeveniri" folyvást hátrálna, azon szándékkal, hogy majd a haza túlsó határán állást foglalván, az ellenséget onnan fogja visszaverni. (Tetszés a szélső balon.) De hát kimondatott-e általunk ezen döntő szó? Nem! Á döntő szót a congressus mondta ki. Ugyancsak ennek kezéből vette át a monarchia a mandátumot, hogy Ausztriát és Herczegoviiiáí foglalja el, ha lehet békében, ha nem fegyverrel, azaz igázza le azokat, a kik szabadokká akartak lenni, vagy legalább nem akartak urat cserélni. {Úgy van! a szélső halon.) Én nem hiszem, hogy a történelem múzsája ezt a monarchiának érdemül rójja fel; a mint nem rótta fel érdemül soha azon államoknak a múltban sem, a melyek ily mandátumot fogadtak el a népek ébredező szabadságának lerontására. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház! Azon külügyi politika már eddig is igen nagy pénz, és a mi mindezeknél becsesebb, de a melyet bizonyos helyen nem igen szoktak megbecsülni, igen sok vérbe került; (Helyeslés a szélső balon) és ki mondhatná azt meg most, hogy mi és mennyi áldozatokba fognak még kerülni. És ha még ezen Bosznia- és Herczegovinában feltalálta volna a monarchia azon archimedesi pontot, a melyből a pánszláv mozgalmak hatalmát a sarkából kifordíthatná. De, fájdalom, t ház, lehet, hogy ez is egyike lesz azon tűztelepeknek, a melyekből kedvező alkalommal égő üszköt fognak dobálni a mi házunk tetejére. (Igaz! ügy van! a szélső baloldalon.) Avagy, ha mégis ezen Bosznia és Herczcgovina a magyarosztrák ipar és kereskedelem részére valami kedvező és termékeny talaj volna. De még akkor is, hogy ha annak határa egészen a tengerig, Salonikiig kitolatik, még akkor is, hogy ily termékeny talaj legyen idővel, ahhoz több idő, pénz- és véráldozat kivántatik, mint a mennyit a mi államunknak már is igen megrongált constitutiója sokáig kiállhatna. Avagy véli-e azt mondhatni a küliigyminister ur, a mit Anglia küliigyministere mondott Cyprus szigetére nézve, hogy annak jövedelmei most is nemcsak az administratio költségeit fedezik, hanem egyszersmind felesleget is adnak. De ki biztosíthat bennünket arról, hogy mennyire és meddig fog még igénybe vétetni a nemzetnek áldozata e téren ? Azért Ítélte el ezen külügyi politikát már jó eleve a nemzetnek — mondhatni — osztatlan közvéleménye; azért terjedt el az aggodalom a palotáktól a gunyhókig annyira, hotry még maga az országgyűlés többsége is kénytelen volt kifejezni válaszfeliratában azt, hogy ezen aggod dom csakugyan létezik; kénytelen volt kifejezni azt, hogy mi azt áldoztuk fel ezen czélra, a mit arra kellett volna fordítani, hogy az államháztartást rendezzük, a deficitet igyekezzünk megszüntetni; és akkor vettük magunkra e terhet, midőn már az eddigi terheket is alig bírjuk, midőn már az adózók adóereje teljesen ki van merítve. De nem is ment. tovább a képviselőház többsége, megelégedett azzal, hogy szivének, lelkének fájdalmait, aggodalmait kiöntse; mintegy elégiái hangulatban azt monda, majd azt ő Felsége bölcsesége el fogja intézni, mi sem vonjuk meg tőle kezünket. %en így járt el bizonyos tekintetben a pénzügyi bizottság is; a hasonlatosság valóban igen frappa; s. Az is kimondta, midőn a költségvetést átalánosságban és részleteiben átvizsgálta, h<>gy a bajt nem lehet leplezgetni, hogy a helyzet komoly és aggasztó. De ezzel mintha mindent megtett volna, azt monda: nem panaceát, nem a baj azonnali orvoslására képes szereket kívánunk mi a kormánytól, hanem igenis, csak annak bizonyítékát, hogy akarata is, képessége is van az államháztartás bajain segíteni, mint annak a múlt években is bizonyítékát adta. No ez, t. ház, olyan, mintha azt mondta volna a pénzügyi bizottság: qui perclidit numerum, incipiat iterum, és azzal vigasztal, hogy majd ha a nagy couvert is szerencsésen bevégeztetik, és ugy zárhatjuk le az évet, hogy sokkal nagyobb deficitünk nem lesz, és a kormány megszabadulván a függő adósságok nyűgétől, a szabad aedóra képes lesz, ezen év sem veszett el ránk nézve. Erre a vigaszra aztán csakugyan el lehet mondani, hogy ez átkozottul kevés. A mi a eonversiót illeti, a kormány ezt sem oly szerencsével, mint az kilátásba helyezve