Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.

Ülésnapok - 1878-68

128 68. országos filés február 21. 1979. nyítéka-e ez, hogy Magyarország folytonos adósságcsinálásával egészen az uzsorások kezébe jutott. {Igaz! Ugy van! balfelöl. Fájdalom!) Ezen állapotok, t. ház, igy soká nem maradhatnak. Ezeken ama palliativ eszközökkel, melyeket a t. pénzügyminister ur kilátásba helyezett, segíteni nem lehet, és ha nem segítünk máskép gyökeresen és nemsokára: én nagyon tartok attól, hogy csakugyan bekövetkezik az, a mit e háznak igen tekintélyes tagjai itt a házban é« a pénzügyi bizottságban is megemlítettek már, hogy Magyarország nem lesz képes fizetési kötelezettségeinek eleget tenni. Én is félek attól és épen azért óhajtom az orvoslást addig, a mig az tisztességgel történhetik. T. ház! Magyarország pénzügyi gazdálkodását az alkotmányos állapotok visszaállítása óta sok szerencsétlenség érte. Az első baj szerintem ott történt, hogy akkor, mikor Deák Ferencz nagy hazánkfia az 1867-ki közjogi kiegyezést megkötötte, akkor a magyar törvényhozás állami gazdaságunkat igen magas lábra helyezte. A többi, a mi azután következett, nagyrészt ennek consequentiája. És itt legyen szabad megjegyeznem, hogy a közjogi kiegyezés nem követelte azt, hogy dolgaink úgy menjenek, mint mentek, és én tagadom, hogy a 67-es kiegyezés volna bajaink oka. A közjogi kiegyeKés nem követelte, hogy mi magánkat és gazdálkodásunkat igy rendezzük be. Simonyi Ernő t. képviselő ur múltkori budget-beszédében főkép velünk szemben hangoztatta, hogy tőlünk sem vár jobbat, mert mi is a közjogi alapon állunk. De én bátor vagyok ennek ellenében kérni a t. képviselő urat, hogy vegye tekintetbe az 1867 és 1874 közti időket, a melyben azon rohamos vállalkozási hajlam elragadta ezen háznak csaksiem mindeu tagját, a mely időben bizonyos neme a szédelgésnek uralkodott mindenben, a mely a koczkáztatás könnyebb felfogásába belenyargaltatta az egész nemzetet, de ennek a közjogi kiegyezés oka nem volt. Elismerem, hogy 1875-ben jött el az idő arra, hogy bebizonyittassék, vájjon az 1867-iki közjogi kiegyezés ér-e annyit, mist a mennyit mi annak tulajdonítunk. — De hogy a bécsi kiegyezés nem sikerült jobban a Tisza-Széllkormány vezetése mellett, bocsánatot kérek, azzal nincs bebizonyítva az, hogy ennek az 1867-iki kiegyezés az oka, mert abból, a mi történt, nem következik, hogy ha azon székeken más államférfiak ülnek és más politikát követnek, hogy jobb kiegyezés nem volt volna köthető. Vagy oka-e az 1867-iki kiegyezés annak, hogy oly keleti politika folytattatott, a minőt folytatott az osztrák-magyar külügyi kormány. Engedelmet kérek, annak oka az, hogy acceptálta azt a ministerium és a magyar parlamenti többség is. Magyarország képviselőházának souveraine joga az, hogy tagadja meg beleegyezését olyantól, melyhez hozzájárulni nem akar; ha nem teszi, a többségen a felelősség. Ha egyszer egy magyar kormány egy parlamenti többség úgy, a mint a törvény és méltányosság parancsolja, követelni fogja Magyarország érdekeinek minden oldalról való kielégítését a 67-es közösügyi alapon; mondom, ha egyszer követelni fogja mindazt, mi bennünket ama törvények szerint jogilag megillet és czélt nem ér: akkor önöknek, t. képviselőtársaim, igazságuk lesz. [Helyeslés balfelől.) Én, mint mondám, pénzügyi bajaink egyik első forrását abban találom, hogy 1867-ben beligazgatásunkat állítottuk igen magas alapra. Azonban nemsokára belátta a nemzet, hogy e gazdálkodás, mely közvetlenül 67 után folyt, nem helyes, és az akkori magyar törvényhozás birt annyi érzékkel, hogy ez aggodalmakat figyelembe vette és a pénzügyi bizottság javaslata folytán kiküldötte a 2l-es bizottságot azon czélból, hogy ama bizottság vizsgálja meg a pénzügyi állapotokat és tegyen javaslatokat a bajból való kibontakozásra. Én határozottan azt tartom, hogy e bizottság kiküldetésének és működésének volt azután későbben eredménye az 1875-iki fusio. A t. ministerelnök ur lemondott a közjogi oppositióról. A nagy Deák-párt abdicált neki, s tette ezt azért, hogy vállvetve közösen, miután a nemzet felismerte a bajok nagyságát, belátta a sürgősen szükséges intézkedést, a helyzet súlyán segítsünk. Azt hiszem, t. ház, hogy a második nagy szerencsétlenség az volí, hogy midőn ez történt, midőn még keleti háborúk, külbonyodalmak nem voltak, mikor két éven át, 1875 és 76-ban, sőt részben 1877-ben is kedvező viszonyok s békés idők voltak, a megoldásra vállalkozott kormány nem törekedett oda, hogy gyökeres orvoslás történjék helyzetünkön. Ez nem történt, történt az ellenkező, folytattuk az előbbi hibákat, emeltük az adót tovább, s csináltunk új meg új adósságot tovább. Yan még egy baj s ez az, mi már többször itt is felcmlittetett, hogy ma már az emberek kezdenek nálunk a parlamentben nem bizni s kezdenek aggódni a felett, vájjon a parlament csakugyan akar-e és képes-e segíteni az országon ? Énnek megvan az oka, mert midőn a múlt országgyűlés 1875 őszén összeült, nem azon remény uralta-e az embereket, nem azt hitte-e — jogosan — mindenki, hogy eljött az idő, midőn megkezdetik egy jövő korszak inaugurálása. Mindenki jogosan és méltán várhatta, hogy az a kormány, mely a ministerelnök ur 1875. február 3-án tartott beszéde tartalmának végrehajtására vállalkozott, hogy az a kormány, mely az 1875. märcziusi kormány-programmot beterjesztette, azokat effectuálni is fogja, a mik azon programm-