Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.
Ülésnapok - 1878-66
lés február 19. 1S79. i íii 66. országot tt tonai ügyekben a megyei hatóságok a hadkiegészítési parancsnokságok mellett csak közvetítő közegek, iskolai ügyekben az egyházi hatóságok, királyi tanfelügyelők, közmunka-ügyekben az állami mérnökök működnek, a mennyiben nincsenek akadályozva az autonóm megyék által. Miben áll hát a megyék hatásköre? Szerintem nem áll egyébből, mint összhang nélküli közvetítésből. (Ellenmondások a jobboldalon. Derültség a baloldalon. Halljuk! Halljuk!) Hogy pedig ez csakugyan igy van, ezt mutatja a mi kormányunknak azon törekvése, hogy a közigazgatási bizottság által áthidalni igyekezett ezen állami és megyei administratiót; de meggyőződésem szerint az áthidalás sohasem fog czélhoz vezetni, hanem csak a közvetlen alárendelés. Nem akarok a tisztviselők választásáról beszélni, mert őszintén megvallom, e kérdést rendszerváltozás nélkül másodrangú alárendelt kérdésnek tekintem. Hiszen a megyei autonómia amúgy is csak — merem állítani — illusió. A járási közegek pedig, a szolgabirák, mai napon valósággal csak de nomine léteznek. Nem vagyok én ellensége az autonómiának, de nem vagyok ellensége a helyesen felfogott és a helyes alapokra fektetett autonómiának, mely pedig hazánkban is sokkal helyesebb és egészségesebb alapra van fektetve a 71. XLII. törvényczikkben. Az autonómiát annál szélesebb alapra kell fektetni, minél nagyobb az értelmisége a községnek, értem itt tehát főleg a városok autonómiáját. (Helyeslés.) Tudom, hogy mindazon ellenvetések, melyeket a municipalisták az állami administratió ellen fel szoktak hozni, ezek egyik része nem annyira félti az autonómiát, mint inkább családi uralmát, másik része pedig — és ez az, a melyet én nagyobbra becsülök — ezeknek jó része a mi politikusaink köztt is foglaltatik. Ezek nagy téveszmével küzdenek; az állami administratió ellen, azzal érvelnek, hogy a megyei administratió olcsóbb. En ezt a legnagyobb téveszmének tartom, s ha a t. ház megengedi, kifejtem, (Halljuk!) Méltóztassanak csak összevetni a mi igazságügyi költségvetésünket belügyi tárczánk költségvetésével. A mi igazságügyi tárczánk költségvetése, mely a három apellatorium fórum mellett királyi ügyészségekkel, igen költséges telekkönyvi intézményekkel, igen költséges telekkönyvi intézményekkel és az összes fogházakkal együtt 10 millió forintot tesz; belügyi tárczánk pedig 8 millió forintot. Vegye kezébe bárki valamelyik állam költségvetését; oly államét, hol a politikai administratió sokkal fejlettebb niveaun áll, mint nálunk. Felhozom Poroszország költségvetését a legutóbbi évről. Ott az igazságiigyministeri budget 67 millió márka, a belügyi kormányzat költségei pedig 36 millióra mennek; tehát az igazságügyi költségvetésnek fele. De éhez járul még Poroszországban, mint e házban többen tudni fogják, az, hogy a fegyházak költségei a belügyi tárczában szerepelnek, mely költségek magukban 8 millió márkát képviselnek. Azt pedig szintén tudják, hogy rendőri budget is igen nagy összeggel szerepel azon költségvetésben, számszerint 14 millióval. Tehát Poroszországnak politikai administratió]a kerül 14 millió márkába, vagyis 7 millió forintba. Pedig Poroszország administratiója kétségtelenül fejlettebb, mint a mienk. Ott igeu kifejlett és költséges közigazgatási bíráskodás áll fenn ; az anyakönyvek vezetése pedig, melyek nálunk az államnak egy krajczárjába sem kerülnek, külön állami közegek kezében van, s a szegényügy administratiója is nagy összeget képvisel, mely nálunk még rubricával sem bír. Vegyük Ausztria költségvetését; ott az igazságügyi tárcza költségvetése 19 millió frt, a belügyi tárcza költségvetése pedig, ha leszámítjuk — minthogy tudvalevőleg Ausztriában közlekedésés közmunka-ministerium nincs — ha leszámítjuk azon összeget, mely ott utakra, állami építésekre és vízépítésekre fordittatik, akkor Ausztria tisztán politikai administratióra fordított költségvetése 9 millió frt, tehát Ausztriában, 20 millió lakosa és igen kifejlett ipara és kereskedelme mellett, a politikai administratió csak 1 millióval kerül többe, mint a mienk. Azt hiszem, ezen adatokkal czáfolhatatlanul bebizonyítottam azt, hogy a mi politikai administratiónk, egyike a legdrágábbaknak és igy azon előnynyel semmi esetre sem bir, hogy az olcsóbb. Van még egy más kedvencz eszme is, mely szintén sok milliójába kerül az országnak, és ez ismét egy dualismus, azon dualismus, mely a hadsereg és a honvédség szervezete köztt fenn áll. Tudom én azt, hogy az egy igen kényes kérdés, nemcsak azért kényes, mert méltán hazánknak és nemzetünknek büszkeségét képezi a honvédelmi intézmény; nem is hiányzik én bennem a politikai érzék, annak méltatására és annak felfogására; de tudom egyúttal azt is, hogy a kezdeményezés a rendszerváltoztatásnak ezen irányára nézve nem tőlünk függ; de legyen magyar hadsereg és bizonyára önmagától elesik azon költséges dualizmus. Én azonban hiszem és meg vagyok róla győződve, hogy ezen kérdés megoldása a közjogi alapon sokkal előbb fog eléretni^ mint az ellenzéknek túlsó és túlzó pártja által. Én hiszem azt, mert meg vagyok arról győződve, hogy tántoríthatlan ragaszkodásunk a dynastiához azon meggyőződést fogja benne ébreszteni, hogy a mi sorsunk elválhatatlanul össze van kapcsolva vele, „áldjon, vagy verjen a sors keze." (Helyeslés.)
