Képviselőházi napló, 1878. II. kötet • 1878. november 27–1879. február 7.

Ülésnapok - 1878-30

30. országos ülés azt már kimagyarázni belőle nem lehet. (Élénk helyeslés a balon.) Tehát csak ezért sincs elütve a dolog. Ha különben elütve volna is, — a mit szintén nem ismerek el — de tényleges határozatot a ház külpolitikánkra nézve nem hozott. A mi pedig azt illeti, hogy a vád alá helyezés már superalva volna, ezt részemről nem fogadhatom el; sőt egyenesen tiltakozom ellene, mert ha akkép magyaráztatnék a házszabályok azon rendelete, hogy a már egyszer el nem fogadott vagy mellőzött indítványt többé abban az ülésszakba megújítani nem lehet; abból az következnék, hogy ha valamely ülésszak alatt első ízben hibát vagy vétket követ el a ministerium, lehet feleletre vonni, de aztán, vétkezzék akármennyit, többé feleletre nem vonható. Mindezeknél fogva én tökéletesen indokolva látom Somogymegye kérvényét, illetőleg László Imre képviselő barátomnak arra alapított indítványát s azt ajánlom elfogadás végett a t. háznak. (Élénk helyeslés a szés'ó balon.) Madarász József: T. ház! Azok után, a miket t. barátaim ez oldalon elmondottak, én csak azért veszek magamnak bátorságot szólani, hogy a kérvényi bizottság érdemes előadójának egy tekintetben védelmére keljek: Eötvös Károly barátom által tett egy támadás ellenében és csak némelyeket jegyzek meg azután magára a tárgyra nézve. (Halljuk!) A mi a védelembe vételt illeti, az az, hogy Eötvös barátomnak roszul esett az, hogy a többség részéről választott előadó az előadói székben oly tényeket említ fel és oly előadással él, melyen én, megvallom, nem ütköztem meg, mert — és ezért kelek védelmére, — az történeti igazságot foglal magában, t. L, hogy előhozta azt, hogy II. József által kiadott rendeletek némely megyében az akasztófa alatt égettettek el. No hát engedje meg nekem t. képviselőtársam, a függetlenségi párt tagja, Eötvös Károly, hogy én e részben igen is helyén látom azt, —• és itt megjegyzem még, hogy, noha nem igen szeretem a másik hivatalát is előhozni, hogy t.i. tanár is egyúttal, — nagyon helyeslem, hogy a mit előad, a történelmi igazsággal egyező legyen. És leginkább becsületére válik az előadói széknek az, hogy a történeti igazsággal öszhangban legyen előadása. Hogy aztán lesz-e köszönet ezen védelemben, (Derültség) annak megítélését a t. előadó úrra magára és a t. házra bízom. Ezen, a történeti igazságra és a törvényekre alapított okoknál fogva én nem helyeselhetem a kérvényi bizottság előadójának indokolását. Megismerem, hogy a bizottság előadója is két indokból tartja véleményét elfogadhatónak. Először azt mondja: lehetetlen volt bérszerződés alapján a deeezmber 2. 1878. gg fuvart kellő számmal illő díjért rögtön felfogadni s kellő időben a helyszínére juttatni. Engedjen meg a t. előadó ur, ezen állításának igazságát már előbb megczáfolta Mocsáry és most én sem fogadhatom el. Igazsága van a t. előadó urnak, hogy ha nem akarnak kárt téríteni, ha nem akarnak igazságosak lenni; hát akkor legolcsóbb volt kirendelni, erőhatalommal elhajtani a fuvarosokat egy polturáért vagy egy fillérért, vagy mint önök tették, ellátásért és két frtért. Hanem hát kérdem a ministert és előadó urat, először: hát tisztán Magyarország ügye lett volna-e ez, tisztán a magyar monarchiáé és nem egyúttal az ausztriai monarchiáé is ? Megjegyzem, hogy én a magyar monarchiát épen olyan monarchiának tartom, mint az ausztriai monarchiát, azért, mert Ausztriának van császári monarchája s Magyarországnak van 1867-ben a többség által megkoronázott királyi monarchája. (Közbeszólás jobbfelöl: a nemzet által!) Tehát nem fogják tagadni, hogy ez az ausztriai monarchiának épen úgy volt kiadása, mint a magyar monarchiának. S ennélfogva hát az az igazság, hogy Horvátországot, vagy Magyarországot és annak egyes vidékeit, községeit zaklassák és terheljék, hogy az osztrák monarchia és a magyar monarchia tartsák kötelességöknek a terheket viselni; és nem egyik vagy másik állam megyéit, községeit az egyéni szabadság és vagyoni biztonság megsértésével zsarolni. Tehát nem fogadhatom el a t. előadó ur véleményét helyesnek, mert nem áll az. Már Mocsáry képviselőtársam is megmondta, hogy fordult volna a kormány a törvényhatóságokhoz, a nemzet nagylelkűségéhez; ha ő/tehetetlen volt, hogy önkénytes ajánlatok utján, illő díjért a kellő számú fuvarokat kiállítsák; de fordult volna Ausztriában úgy, mint Magyarországon és akkor lehetetlen, hogy kellő időben a kellő számú fuvar ki ne állíttatott volna; az igaz, hogy magasabb díjért, de legalább az egyéni szabadság és a vagyoni biztonság tiszteletben tartása mellett történt volna. Elesik tehát a t. előadó urnak azon második indoka, hogy a kincstár kímélése tekintetéből kellett ezt tenni. Hiszen a kincstárt ott nem szabad kímélni, a hol a megyék, a községek, a polgárok igazságtalanul sújtatnak az állam részéről. Elesik tehát az első ok, a szükségesség tekintete. A másik pedig, a mi azt illeti, hogy a t. előadó ur a törvényekre hivatkozott, én, miután azt vettem felszólalásom alapjául, hogy szeretem a történelmi igazságot, jobban szerettem volna, ha nem hivatkozott volna azon törvényekre.