Képviselőházi napló, 1878. II. kötet • 1878. november 27–1879. február 7.

Ülésnapok - 1878-41

41. országos ülés deczember 81, 1878. 215 megfoghatatlan előtte, miért utasították vissza Németországnak kiküldöttei az autonóm vámtarifa tételeit; és ezen indokolásnak elején azt bizonyítja, hogy a finánczvámokban nem lehetett ennek oka, a következő szavakkal: >Ugyanis vámtarifánkban, a vámemelések nagy része tisztán pénzügyi czélokból történt és ezen emelések a németországi proveniencziákat nem érintik, sőt ezen emeléseknek legnagyobb része nem is a Németország által 1868-ban megkötött tételeknél fordulhat elő.« Tehát akkor maga a kormány figyelmeztetett arra, hogy a pénzügyi vámokkal terhelt tárgyak az 1868-iki német vámtarifában legnagyobb részt egyáltalában elő sem fordultak; hogyan képezhetik ezek most egyszerre annak okát, hogy az 1868-iki szerződés fenn nem tartható? És csakugyan a 21. czikk köztt, a mely a kormány akkori előterjesztésében, mint pénzügyi szempontból megvámolandő ezikk felsoroltatott, csak 7 van, mely a 68-iki szerződési tarifában előfordul, és ez mindössze képviseli a fmánczvámokból várható jövedelmi többletnek körülbelül 7

8-od részét. Feltéve tehát, hogy ezen czikkekre nézve semminemű engedményeket sem lehetett volna elérni Németországtól: a fmánczvámok jövedelmének esetleges csökkenése oly csekély lett volna, — mert Magyarországra ebből néhány százezer forintnál alig esik több, — hogy azt azon közgazdasági előnynyel, mely a szerződésnek csak egy évre való fentartásából is ered, egyáltalában össze nem lehet hasonlítani. Én tehát sem az egyik, sem a másik indokot, melyet a kormány felhoz, olyannak, mely a kritikát kiállaná, nem tarthatom. Van azonban egy harmadik indok, a mely miatt nem lehetett az 1868-iki vámszerződést meghosszabbítani. Erről az indokról azonban a kormány nagyon közel fekvő és nagyon érthető okokból hallgat, holott ez az igazi ok. És ez egyszerűen az, hogy azon védvámos tételek leszállításába, melyeknek elérése végett az egész autonóm tarifa létrejött, az osztrák tényezők nem akartak beleegyezni. [ügy van! balfelöl.) Ha visszaemlékezünk azon nyilatkozatokra, melyek a múlt nyáron az osztrák kereskedelmi minister által tétettek, mikor a legutolsó úgynevezett concessiók adattak osztrák részről a fmánczvámok leszállításának fejében, a védvámok terén, —- ha visszaemlékezünk, mondom, ezen nyilatkozatokra, a melyekben világosan kimondatott, hogy ez a legutolsó határ; hogy ennél alább az osztrák kormány a vámok leszállításában sohasem megy; ha visszaemlékezünk azon egész felfogásra, mely a lajthántúli kormányt ezen kérdésben támogató többségnél nyilvánult és a mely mindig oda irányult, hogy ezen tarifa minimális tarifának tekintessék, — habár ez nem is mondatott ki elvileg: akkor nagyon természetesnek fogjuk találni, hogy nem lehetett Németországgal az 1868-iki szerződést akár csak egy évre is meghosszabbítani. Igen, t. ház, de ha ez az indok, a mely ezt megakadályozta, — és más nem is lehetett: akkor nagyon szomorú perspectiva nyílik a jövőre nézve. Mert ennek az indoknak hatalma sokkal inkább érvényesíti magát akkor, ha nem arról lesz szó, hogy ennyi évre hosszabbítsuk meg a létező tarifaszerződést, hanem ha hosszabb időre kötendő tarifaszerződésre fogunk törekedni. Megvallom, hogy ily helyzettel szemben, midőn világosan látjuk, hogy közgazdasági politikánk egy zátonyra jutott; hogy beteljesedett a kormánynak akkori hangzatos Ígéreteivel szemben az, a mit az ellenzék mondott, hogy ha mi egyszer megkötöttük magunkat tiz évre ezen tarifára, nem lesz többé hatalom, a mely minket annak bilincseitől feloldani képes, és a mely annak alapján idegen államokkal tarifaszerződéseket kötni képes lesz: nem vagyok hajlandó •— (és itt tisztán csak egyéni nézetemet fejezem ki, mert erről nem volt időm bárkivel is értekezni) — azon határozati javaslathoz hozzájárulni, melyet a központi bizottság előadója ajánlott; és a melyben jámbor óhajtásként kifejeztetik az, hogy bárcsak lehetne tarifaszerződéseket kötni. Nagyon félek, hogy az ily óhajok kifejezése által semmiféle irányban sem nyújtunk erőt a kormánynak azon küzdelemben, melyre czélzott a t. előadó úr, hanem, hogy egyszerűen a magyar képviselőházat lassanként nevetségessé fogjuk tenni. {ügy van! halról.) Hogy mi mindnyájan óhajtjuk a tarifaszerződések kötését, azt mindenki tudja; de hogy mi folytonosan oly határozatokat hozzunk, melyeknek érvényesítése hatalmunkban nem áll: azt én a törvényhozói munka komolyságával összeegyeztetni nem tudom. [Helyeslés balfelol ) Összefoglalva nézeteimet: én az előttünk fekvő törvényjavaslatban a kormány politikájának nem látom valami fényes diadalát és sikerét; hanem csak teljes mérvű és igen szomorú igazolását azon tételnek, melyet az ellenzék a tárgyaláskor védett és mely abban pontosult össze, hogy oly viszonyban, minő a magyarosztrák monarchia két állama közt fennáll, a közgazdászati vonatkozások egymás közti rendezésének azoknak a külfölddel való rendezéseivel együttesen keli történnie, és nem külön választva, különben oda jutunk a hol jelenleg állunk: a kényszerhelyzetbe. Elfogadom mégis a törvényjavaslatot azért, mert azt minus malumnak tekintem azzal szemben, a mibeálland, ha mi azt visszautasítanók. Akkor ugyanis nem