Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.

Ülésnapok - 1878-18

18. omígos fiiéi november 16. 1878. 5J9 politika iránya, hanem a viszonyok természete következtében; s ha másrészről ezen aggályok eloszlatása oly könnyű", a mint azt Tóth Vilmos képviselő ur tette, a kormány követett politikai irányára tartott dics-hymuusával: akkor valóban arra, hogy a trón elé jussanak, sem elég komoly alappal nem birnak, sem nem érdemlik azt, hogy az országgyűlés enuntiatiójában szerepeljenek, akkor, mikor azoknak semmi következménye, semmi további fejleménye, sem azokon alapuló további actio nem lehet. [Helyeslés a baloldalon.) Sőt a hallottak után minden actio úgy készíttetik elő, mintha a múltban kifogástalannak találtatott és a múltban helyeseltetett volna a követelt politika. (Úgy van! a baloldalon.) Köszönettel tartozunk a ministereluök urnak, hogy teljes nyíltsággal tárta ki ez egyszer azou gondolatmenetet, mely a kormány politikáját a jelenben vezeti, — a jelenben mondom, mert ugyan mint indokolás szerepelt ez az előterjesztés a kormány múlt politikája irányában, de tényleg utólag alkotott elmélet, mentség. De kérdem: vájjon e gondolatmenet szolgált-e a kormány akkor követett eljárásának alapjául? Megvallom, hogy minden vonás, melyet benne feltalálok, minden mozzanat azon benyomást teszi rám, mintha ez utólagos apológiája, utólagos mentsége, utólagos theoriája volna azon eljárásnak, a mely egyáltalában semmi theoriára sem volt fektetve; mely semmi határozott irányban meg nem indult; mely az események szerint, időről időre változott és hullámzott és hogy épen utólag kell megvédeni, hogy mentségére utólagos theoriát kell alkotni: épen az foszt meg bennünket a bizalomtól az iránt, hogy a mi a jövőre nézve mondatik, szintén állandó s meggondolt és előkészített politikának legyen folyománya. (Helyeslés a, baloldalon.) Emlékezzünk vissza a multakra és a magyar kormánynak a multakkal szemben tanúsított eljárására. Emlékezzünk vissza azokra, mik a berlini memorandummal és a berlini memorandum idején bekövetkezett szerb háborúval szemben történtek. Kifejtetett egyrészről igenis külügyi kormányzatunk által szüksége annak, hogy Török ország reformáltassék. Kijelöltetett az irány, ;

— egy idegen kormánynyal szemben mindenesetre sajátszerű eljárás, nyilvános iratban kijelölni az irányt, mely tőle reformjaiban követeltetik; de másrészről, midőn az idő bekövetkezett volna a reformok keresztülvitelére, a szerb háború azt gátolta, vájjon mi tettünk-e valamit eszel szemben? Történt-e monarchiánk — vagy a külügyminister, történt-e a ministereluök ur részéről valami arra, hogy Törökországnak a respirium megadassák, hogy a szerb háború ne vezessen azon következményekre, melyek nem a mi érdekeinkben, nem Törökország érdekében feküdtek, hanem egyedül annak érdekében, ki a szerb háború alkalmával is annak incitatorai közé tartozott és a ki egyedül nyerte ezen háború gyümölcseit? És megtörtént-e az, a mire a ministerelnök ur utalni látszott beszédében, mint czélra, hogy azon meggyőződés keltessék a délszláv népekben, hogy a monarchia nem akarja tovább tűrni elnyomatásukat, hogy a monarchia jogos igényeiket előmozdítandja? Ez nem történt; és épen abban látok én első bizonyítékot arra, hogy a politika habozó, hogy a politika következetlen, hogy a politika talán egyidőben is kettős volt. Akkor, midőn mi elismerten neutralitásunkat hirdettük, midőn a közös kormány részéről minden segélyezés nyújtatott nem Törökországnak a háború folytatására, hanem azoknak, kik az itteni kormány vallomása szerint igaztalanul és helytelenül támadták meg; azon időben, midőn monarchiánk provincziáiban egyes helytartók egyenesen előkészítették az állapotokat, melyek később mint vádpontok szerepeltek: mit tett a kormány? Hangsúlyozta a szláv érdekeket? Talán oly politikát követett, mely azokat hozzánk fűzte volna? Nem. Hanem tűrte és minden indirekt befolyásával előmozdította a török sympathiákat, melyek keletkeztek és e sympathiákból tőkét csinált saját népszerűsége részére. (Helyeslés balfelöl) Emlékeztetek arra, a mi e házban történt. A kormány legbuzgóbb pártolói, azon férfiak, kik a kormány politikájának hű fegyverhordozóiként szerepeltek — s talán épen ezért, sajnálom, e házban jelenleg nincs helyük, — vájjon nem voltak-e fő szószólói azon török sympathia-nyilvánulásoknak, nem voltak-e határozottan kifejezői azon érzelmeknek, melyek az országot egyáltalában eltöltötték? Emlékeztetem a t. házat arra, hogy midőn én néhány barátommal együtt, kikkel most nem ülök egy oldalon, azon közös meggyőződésnek adtam kifejezést, hogy helytelen ezen irány, hogy a népszerűség ezen hajhászása nem fog jó gyümölcsöt teremni, mert Törökország integritása iránti azon sympathiák, a melyek i oly kizárólagos török színt nyertek, nem alkalmasak arra, hogy politikánk állandó hasisául szolgáljanak : ezek egyes, tökéletesen elhangzó, tökéletesen isolált nyilatkozatok voltak, a melyeknek ez esetben nem emlékszem, hogy a kormány bármily morális támogatást nyújtott volna ; a mely felfogás, ugy tudom, akkor is a házban, mint igen különcz, — az akkori többségtől teljesen elvált I felfogás szerepelt. Midőn tovább fejlődtek az I események, mit hallottunk mindazoktól, a kik a kormány politikáját támogatták? Minő irányban hallottuk a külföld véleményét előkészíteni azok részéről, kiknek meggyőződése mindig annyira megegyezett a külügyérével, és a kik szerencsések abban, hogy saját intentiójuk alapján mindig