Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.

Ülésnapok - 1878-16

174 16, országos Illés nnvemlirr 14. 1878. ki kell mondani a világ előtt, hogy a monarchia jelenlegi politikájával sölidarításban nem áll s azért a felelősséget el nem vállalhatja. T. ház! Trónok romba dőlhetnek, de a ! nemzeteknek — élniök kell. Ott van a példa III. Napóleonról, trónja Sedánnál romba dőlt, a franczia nemzet mégis a jólétnek és boldogságnak diadalünnepét üite meg a világkiállításban. Én t. ház, pártolom a Verhovay Gyula t. képviselőtársam által beadott felirati javaslatot és zárom beszédemet azzal, hogy nem mellőzhetjük el azt sem, a mi feliratunkban felemlítve van, hogy egyáltalában belügyeink is a legrendezetlenebb állapotban vannak és egyáltalában a jelenlegi közösügyes állapot Magyarországnak virágzását és előhaladását nem hogy elősegítené, de mikor nem elégíti ki az osztrák tartományokat, Magyarországot tönkre teszi. Kérjük meg ő Felségét, hogy álljon a personal-unio alapjára, hagyjon fel a foglaló politi- j kával és híjjá haza a nemzet legnagyobb fiát, Kossuthot. (Éljenzés a szélső baloldalon.) Beőthy Ákos: T. ház! Mindenekelőtt saj- | uálkozásomat, mondhatni komoly megütközésemet vagyok kénytelen kijelentéin azon mély hallgatás | felett, melyet úgy a kormány, mint a kormánypárt részéről tapasztalunk. Ennek csak két indoka lehet: vagy az, hogy a kormány által követelt politikát védeni senki sem akarja; vagy pedig az, hogy azt méltóztatnak gondolni, hogy felesleges a discussió, mert ott van az erő, ott a hatalom, ott a többség és az elég a leszav a. (Tetszés a baloldalon.) Én ezen eljárást imparlamentarisnak tekintem és az bizonyára sérti a parlament tekintélyét, mert hiszen a parlamentarismusnak lényege és béltartalma épen a discussió. Én a gróf Apponyi Albert barátom által I benyújtott válaszfelirati javaslatot elfogadom és j méltóztassanak nekem megengedni, hogy azonnal j in medias res, vagyis a kormány külpolitikájanak taglalásába bocsátkozzam, melyért a kormány I bizonyára szintén, — habár másodsorban, — felelős. Nem kecsegtethetem a t. házat azzal, hogy | valami újat fogok mondani, de legalább igyekezni j fogok azon, hogy a mit mondok, ugy formuláz- I zam és oly összefüggésben adjam elő, hogy a j ház előtt levő kérdés teljesebb megvilágítást nyerjen általa. (Halljuk!) Mi volt e monarchia érdekeinek megfelelő külpolitika, azt igen helyesen megérezte a monarchia mindkét felének közvéleménye. Nyilatkozott ez iránt a monarchia mindkét felének törvényhozása. Ezen külpolitika követve nem volt; ennek követésétől, mondhatni örök időre el vagyunk zárva; mert a lefolyt orosz-török háború és a berlini békekötés, a bevégzett tényeknek egész csoporját hozták létre, a melyeket megváltoztatni képesek nem vagyunk. Odáig jutottunk tehát, hogy actió-szabadságunkban korlátozva vagyunk,hogy egy kényszerhelyzet nyomása alatt működünk, hogy kénytelenek vagyunk külpolitikánk alapjaként elfogadni egy bizonyos adott helyzetet, még az esetben is, lm azt hátrányosnak, sérelmesnek vagyunk kénytelenek tekinteni. Egy ilyen kényszerhelyzet létezése minden körülmények közt egyike a legsúlyosabb vádaknak, miket valamely kormány ellen fel lehet hozni. De e vád sokkal súlyosabbá válik, ha a kormány parlamentalis kötelességeinek elmulasztása és a nemzet alkotmányos jogainak csorbítása következtében állott az be. (Helyeslés a baloldalon.) A parlamentáris rendszer természete és lényege azt hozza magával, hogy egy nemzetnek alkotmányos befolyása nemcsak a törvények hozatalára, nemcsak a kormányzat vitelére és ellenőrzésére, hanem egyszersmind a nagy belés külpolitikai actióknak előleges meghatározására is terjedjen ki. Alkotmányos befolyás szempontjából bel- és külpolitikai actió közt különbséget tenni nem lehet. Nem lehet a külpolitikai kérdéseket egy oly reservált jogkörnek tekinteni, hogy egy nemzet alkotmányos befolyása csakis a bevégzett tények registrálására, utólagos jóváhagyására vagy roszalására terjedjen ki. (ügy van! a baloldalon.) Azt mondani tehát, hogy a mi parlamentáris befolyásunk csakis a belpolitika terén érvényesülhet és csakis arra szorítkozik, hogy confuzus gyámsági törvényeket, lehetetlen perrendtartásokat, öngyilkossági kísérleteket tevő közigazgatási bizottságokat alkossou, (Tetszés a baloldalon) de megálljon a külpolitika kérdéseinél, melyek a lét és nemlét, a vér és vagyon, a béke és háború felett döntenek: ez bizonyára nem jelent semmi mást, minthogy azon jogkör, melyet e tekintetben az 1867. kiegyezés az országnak meghagyott, nem valóságot, hanem csak fictiót képvisel. Mindennek folytán azon kötelesség háramlott a kormányra, hogy a keleti kérdés concrét megoldásaival szemben világos és határozott politikát enunciáljon. Ezt kellett volna tennie annál inkább, mert ezen keleti válság lefolyása alatt az események nem egyszer oly forduló ponthoz értek, hol aztán a bevégzett tények következményei kezdődtek; ha csak ez ellen mindannyiszor döntő természetű intézkedések nem foganatosíttatnak. Néhány példával kívánom ezt illustrálni. Nem volt a keleti válságnak fontosabb kérdése, mint Törökország integritásának kérdése. Nemzetközi szerződések biztosították ezt s nem régen még e