Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.
Ülésnapok - 1878-14
144 14 » origóit ülés november 11. 1878. tünk talán, de a régi, a szükségképen! czélt, Oroszország elválasztását a Balkán félszigettől, abban hiában keressük. A congressus megoldási kísérleteiben sok a bizonytalan, sok az ingatag: bizonyos csak azon egy nagy tény, hogy megszűnt minden komoly válaszfal Oroszország és ama végzetes terület közt, melynek határain eddig őrt állott Törökország katonai ereje. Az orosz fegyverek által alkotott, orosz védnökség alatt szervezkedő Bulgária, nyitva tartja a Balkán félszigetre vezető' utak mindegyikét; a Duna megszűnt stratégiai akadály lenni, és a Fekete-tenger nyugoti partjain bolgár kikötők várják Oroszország hajóit. Ezen orosz telep közvetíti az orosz befolyást a szomszéd Szerbiával; összefüggő területüket Oroszországtól egyedül a megcsonkított Románia választja el, melynek beolvasztása saját hatalmi sphäerájába Oroszország szakadatlan törekvése leend ma, midőn e tartományt három oldalról körülhatárolja inkább, mint valaha. Hogy Románia ily óriási erők nyomásának saját hatalmi eszközeivel és magára hagyatva ellent nem állhat, nagyon is világos. A látszólagos ék, melyet képez, nem változtat semmit a Török birodalom katastrophájának és a berlini megállapodásoknak azon felette komoly következményén, hogy ma az alsó Duna völgyét nem védi senki és semmi; hogy a monarchia ezen lényeges védelmi vonalát őrizni saját feladatunkká lett, melynek sikeres megoldása figyelmünket és erőnket, minden egyéb feladat rovására leköti. Bármely más, a monarchia érdekeit érintő európai kérdés merüljön fel ezentúl: a hatályos fellépést meg fogjak nehezíteni délkeleti határaink fenyegetett viszonyai. Ezen állapotnak keserűen hangzó, de egyedül őszinte megnevezése: hatalmi állásunk csökkenése. Nehezen hihetjük, hogy ezen káros fejlődések kellő időben alkalmazott óvatosság és erély mellett megakadályozhatók ne lettek volna; annál nehezebben, minthogy külügyi hivatalunk egész működésében nyomát sem látjuk az erre irányzott törekvésnek, hanem látjuk, mint kimagasló tényt, a három császári hatalom szövetségének megállapítását, mely Oroszország czéljait mozdította elő és a velünk rokon érdekű hatalmasságok elszigetelésére vezetett. De ha úgy találnák, hogy külügyi vezetésünk legalább most, a kárunkra változott viszonyok közt, megkettőztetett igyekezettel irányozza egész figyelmét a veszély útjának, az Al-Duna völgyének őrzésére; szabad volna hinnünk, hogy a körülmények túlhatalma, vagy az eszközök megválasztásában elkövetett hibák okozták a történteket, és reménylenünk, hogy maga a helyes czél végleg szem elől nem tévesztetett. By feltevéssel azonban nem lehet összeegyeztetni a Bosznia és Herczegovina megszállására vonatkozó európai mandátum kieszközlését. Nem képzelhetjük, hogy külügyeink vezetése, ha csakugyan az orosz túlterjeszkedés meggátlása lebeg vala előtte, mint czél: oly területek megszállására törekedett volna, melyek geographiai fekvésüknél fogva Oroszország cselekvési vonalán kivül állanak ; törekedett volna pedig oly módon, mely a mohamedán elemeket részint erejükben megtörte, részint ellenségeinkké tette; nem hihetjük, hogy a monarchia katonai és pénzügyi erejét a Balkán félsziget nyugati szegletére pazarolná, ha azon általános feladatokat és azok nehézségeit helyesen mérlegelné, melyek e területnek egész északi kiterjedésében, de főleg északkeleti részein reánk nehezednek. Föltesszük Felséged tanácsosainál a czélok tervszerű megállapítását és az eszközök öntudatos megválasztását: de akkor Bosznia és Herczegovina megszállásából alig lehet mást következtetni, mint azt, hogy külügyi hivatalunk a kizárás helyett az ellensúlyozást tűzvén ki czéljául, az Oroszországnak megnyitott keleti Balkán félszigetért, a monarchia számára fentartott nyugati részekben keres kárpótlást. A kik ezen irányban indulnak, feledik, hogy monarchiánk a Balkán félszigetén nem találj faj- és vallásrokonság oly mérvű támaszait, minők ott mindenütt Oroszország útjait egyengetik; és hogy ily különböző feltételek mellett a párhuzamos foglalás ellensúlyozást nem jelenthet. Felséges Urunk! Mély fájdalommal vagyunk szemlélői oly tényeknek, melyek vagy azt bizonyítják, hogy külügyeink vezetése a dolgok természetéből folyó szükségképeni czélokat elejtvén, végzetteljes téveszmék utján halad; vagy azt, hogy az események fölötti uralkodást elvesztvén, téves irányzatok felé sodortatik. S midőn e tévelygések ellen a trón előtt szót emelünk: milliók gyötrő aggodalmainak adunk kifejezést. Felséged tanácsosai, igaz, hivatkozhatnak arra, hogy ezen általunk oly határozottan elítélt politikát az alkotmányos testületek folytonos támogatásával vezették. Ámde Felséged tanácsosai soha sem tettek oly nyilatkozatot, mely politikájuk irányát és czélját jellemezte volna; bátran mondhatjuk, hogy azt sem országgyűlés sem delegatió nem ismerte soha. A támogatás, mely ily körülmények közt nyujtatik, nem szentesítheti magát az ismeretlen irányt; hanem csupán a személyek iránt jelent bizalmat, azon feltevés alapján, hogy czéljaik helyesek, és ki nem zárja ezen bizalom visszavonását, midőn utólag a feltevés tévesnek bizonyult. Már ezen körülmény is elegendő arra, hogy az előbbi alkotmányos testületek magatartása ítéletünk teljes szabadságát érintetlenül hagyja.
