Képviselőházi napló, 1875. XVII. kötet • 1878. ápril 9–május 20.

Ülésnapok - 1875-387

387. országos ülés május <>. 1878. 149 nyatlás magvai el valának hintve már vagy 10—15 évvel annak előtte, hogy kincstári bányászatunk önálló rendelkezésünk alá jutott. T. ház! negyven év óta működvén a bányászat terén, pályám kezdetén egészen az 1848-iki évig számos, hazánkban megforduló külföldi bányászszal volt alkalmam megismerkedni, kik daczára az akkori bajos közlekedésnek, csak is azért látogatták meg hazánkat, hogy nálunk alkalmazásban lévő és az akkori időben jogosan a legtökéletesebbeknek tartott órcz-előkészitósi és feldolgozási bányamüveinkkel megismerkedjenek. És 1848. után? Félvállal tekint azóta reánk a külföld, mert hajdanta korszakot alkotott műveink elavultak, és a külföldnek e téren uj nagy fontosságú találmányait ignoráltuk. Pedig nem azért, mintha bányaigazgatóságaink ezen találmányok fontosságát be nem ismerve, azoknak alkalmazása végett a szükséges lépéseket ismételve meg nem tették volna; hanem csak is azért, mert az 1867. előtti 10—15 évben illetékes helyről előterjesztéseikre azon stereotyp választ nyerték: miszerint szorult pénzügyi viszonyainknál fogva az ugy is csekély bányajövedelemből uj beruházások nem engedélyezhetők. Kincstári bányászatunk hanyatlása ezeknél fogva t. ház, egyes egyedül az 1867. előtti időkből reánk maradt szomorú örökségnek tekintendő. Hazai kormánynak azonnal megalakulása után felismervén a múltból eredő mulasztásokat a bányászat terén, iparkodott a lehetőségig javítani a létező bajokon, mi természetesen csakis nagyobb pénzáldozatok igénybe vétele mellett volt eszközölhető. Mielőtt azonban beszédem második részére áttérnék, és kormányunknak bányászatunkra vonatkozó működéséről szólanék, engedje meg a t. ház röviden elmondhatni nézetemet a felett, mi itt a házban ismételve hosszabb vitákra szolgáltatott alkalmat: vajon minden körülmény között helyes vezérfonalul szolgálhat-e azon nemzetgazdászati elv, mely szerint az iparűzés nem tartozik az állam feladatai közé ?! Helyesnek tartom az elvet igenis ott, hol az állam- és magánipar versenye kikerülhetetlen, de nem azon esetekben, midőn az állam mint kezdeményező megindít oly vállalatot, melyre magánosok nem vállalkoznak, és melynek segélyével, — ha talán csekély vesztességgel is, terméketlen vidékek lakóinak keresetet nyújt, — sem pedig ott, hol az állami és magánipar által előállított termények eladási árára külömbség elő nern állhat. Helyesnek találom az elvet tehát a vasiparra és a kőszén, de nem a fémbányászatra nézve. Vasgyárak és kőszénbányák rendesen gyorsan berendezhetők lóvén, a befektetett tőke rövid idő alatt kamatot hoz. Másként van ez a fémbányászatnál. Itt az érezek nagyobb részt csak kis tömegekben és elszórtan lévén nyerhetők, a hozzájok férhetés czéljából megindított előmunkálatok roppant munkán és költségen kivül hosszú időt is vesznek igénybe. Kihalnak gyakran nemzedékek, mig ily előmunkálat czélját éri. A selmeczi II. József altára a például, mely 1782-ben indíttatott meg, melynek eddigi hossza a két mértföldet megközelíti, — mely évenként 288,000 frtnyi vizemelósi költséget megtakaritand, és a selmeczi fómbányászát jövőjót hosszú időkre biztositandja: csakis ez óv vége felé vagy legfeljebb a jövő év elején, tehát 96—97 évi szakadatlan munka után fogja befejezését találni. Ilynemű munkára — unokái számára — sem magánember vagy társulat vállalkozni sohasem fog, és annak keresztülvitelére csakis az állam van hivatva, melynek érdekei állandóak. Magánvállalkozó továbbá azt, miként él °meg valamely terméketlen vidék lakossága, tekintetbe venni szintén sohasem fogja. Az államnak ellenben szem elől tévesztenie nem szabad, hogy a bányamivelés reája nézve — bizonyos korlátok között — még akkor is előnyös, ha közvetlen nyerességet nem ad is, miután rendesen terméketlen vidékek népességének alkalmat nyújt keresetre, azt adófizetésre képessé teszi, és távolabb fekvő teimékeny vidékek számára biztos fogyasztási piaezot fentart. Ha ezeknél fogva kincstári bányatelepeink eladása kerülne itt a házban ismét szóba, akkor nem ellenezném vasgyáraink és kőszénbányáink óvatos és alkalmas időben — tehát a jelenlegi üzleti pangás megszüntéveli eladását; de határozottan tiltakozni kellene fémbányáink áruba bocsátása ellen. És most áttérek beszédem második részére, melyben hazai kormányunknak kincstári bányászatunkra vonatkozó működéséről kivánok rövideden szólani. Érintettem volt már, miszerint kormányunk a multak mulasztásait felismerve, sok üdvöst hozott létre, a minek gyümölcseit részben már most élvezzük, részben rövid idő múlva élvezni fogjuk. A maros-ujvári sótelepnek árvizmentesitése, s az ottani sóbányáknak a leggazdaságosabb módon való újbóli berendezése, mely a maga nemében páratlan lévén, a külföld figyelmét is magára vonta ; az uj selmeczi egyesitett kohónak, ugy szintén a zalathnai szénsavgyárnak felépítései, az uj érczbeváltási rendszer életbeléptetése, végre a selmeczi II. József altárnának a legnagyobb erélylyel való hajtása, mind meg annyi áldást hozó és mind kincstári mind magánbányászatunk emelkedését czélzó miveletek és intézkedések, melyek a kormány erélyéről és előrelátásáról tanúskodnak,