Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.
Ülésnapok - 1875-359
858. országot ülés február 25. 1878, 45 két igen illetékesnek tekinthető faktor is e nézetben van, kitűnik onnan, hogy előszói az osztrák protektionisták valamennyi szóvivői odaát valódi merev pertinacitással ragaszkodnak ez újításhoz, nagyon is jól mórlegelvén annak magokra nézve előnyös hatását; másodszor onnan, hogy a német birodalmi kormány által az osztrák-magyar monarchiával folyt kereskedelmi szerződési alkudozásokról közzétett legújabb emlékiratban (annak 3-ik pontjában) egyenesen arra történik utalás, hogy a tárgyalások eredménytelenségének egyik oka abban is rejlik, hogy az osztrák kormány az aranyvámolás elvét tűzte ki és annak elismerését igényelte. A törvényjavaslat indokolására felhozott érvek a következőkben pontosulnak össze : a) hogy hasonló vámolási elv a szomszédos államokban is életbeléptettetett, és igy ez irányban is egyenlő alapra kell állani a monarchiának a külországokkal, b) hogy az az osztrák-magyar birodalomnak nagymérvű fizetései lévén aranyban a külföldön, szükséges hogy e főeszköz a kormánynak bővebb mértékben legyen rendelkezésére; és végül c) hogy ez intézkedés csak helyettesítése a lefolyt húsz év alatt az ezüstágió által magasbbá tett vámoknak, s hogy ez utón csak az annyi éven át követett gyakorlatnak más módon való fentartása czélozjtatik. Én ez érveknek egyikét se fogadhatom cl sem theoretikus, sem praktikus tekinteteknél fogva. — A mi jelesül az elsőt illeti, — hogy tudniillik más országok is átmentek e rendszerre, — erre azt kell megjegyeznem, hogy igenis átmentek (átment Sveitz, Itália, Németország,) átmentek azonban nem iparosaikra való tekintetből, hanem mert egész pénzrendszeröket, valutájukat, finanezháztartásukat, egyenes és közvetett adóikat az aranyfémre alapították Atmehetend ugyanilyképen majd a monarchia is, mihelyt valutája is erre a fémre leend basirozva, a midőn azután nem is lesz ok diffieultálásra és kifogásokra, — Hogy továbbá az Éjszak-amerikai unió ós Oroszország is áttértek az aranyra, ez egynél több ok arra, hogy ne tegyük mi is, mert e két állam vámpolitikája épen a legprotectionistikusabb, s e mellett mind az egyikről, mind a másikról tudni, hogy e rendszer alig lesz fen tartható; jelesen az Amerikai unióban az ép most küszöbön levő nagy valuta-átalakulással szemben, mely az ezüstnek rehabilitátiójára irányul, Oroszországban pedig azon visszás, az egész beviteli forgalmat és üzletet felzavaró hatásoknál fogva, melyek az állam ez intézkedésére nézve egyhangúlag constatáltatnak, és már már az előbbeni rendszerre való visszatérést helyezik kilátásba. — Azon ellenvetést illetőleg pedig, hogy azért is kell áttérni az aranyvámra, mert ez utóbbi fém (illetve az aranyvaluta) immár igen elterjedett Európában, s hogy az aranyvalutás országok importeurjei az ezüstvámok megtartása mellett nem két, hanem háromféle árfolyamot (t. i. aranyat, ezüstöt és papirt) lennének kénytelenek számítani: legyen szabad megjegyeznem, miszerint, tekintve azt, hogy a behozatali vámot első sorban a belföldi kereskedő s üzletember, a ki a külföldöm megrendeléseket teszi, vonja számítás alá ; továbbá azt, hogy a már néhány év óta fenálló praxis a jelzett irányban semmi bizonyítékot se szolgáltat ama feltevés indokolására: e momentum egészen irreleváns s kevesetnyomó; mig ellenkezőleg az általam jelzett felfogás mellett hangosan szól az, hogy a közgazdasági dolgokban bizonyosan jól számító németek, hollandok, belgák szemben a velők legsűrűbb internationális érintkezésben lévő Angliával és Francziaországgal, okvetlenül már sokkal régebben s előbb mentek volna át az arany vámolásra, hogyha ezen átmenetet magokra nézve csakugyan oly igen előnyösnek vagy szükségesnek tartották volna. A mi a jelzett kölcsönösségi elvet illeti, az innen merített érv sem állja ki a bírálatot. Elősző]' ugyanis kétségbe kell vonnom a modern vám- es kereskedelempolitikai legislátió szempontjából épen ugy, mint a nemzetgazdaság tanéból, hogy napjainkban ezen téren a teljes viszonyosság keresztülvitele lehetséges. Valamint az oly sokszor hangoztatott „do ut des facio ut facias" elvnek, ugy ennek is életet és elméletet uraló jelentősége ma már nem létezik; s egyátalában alig lehet jogosan ezt hangsúlyozni oly tariffatörvény alapján, a mely a retorsionális és differentiális elvet mintegy dogmává emeli s jellegére nézve tagadhatlanul kihivó irányzattal bír. Azon érvre, hogy sok fizetéseink vannak a külföldön aranyban, legyen szabad megjegyeznem, hogy ezüstbeni tartozásaink legalább is háromnégy akkora összegeket vesznek igénybe, s ha a vámjövedelem oly magasra emelkednék is, a mely a legvérmesb várakozásokat is meghaladná: még mindig nem képezne oly nagy összeget, a mely szemben a másik tétellel jelentősnek lenne nevezhető. De ám legyen! Álljon az érv! Akkor meg csak egyik manifestátióját kell benne látnom azon, nézetein szerint alig helyeselhető iránynak, a mely az egész törvényjavaslaton dominálólag áthúzódik : a közgazdaságnak nagyobb és maradandóbb érdekeit nem eléggé méltányló fiskalismusnak. (Halljak !) És ha még a külföldiek fizetnék az importvámot. De nem azok fizetik, hanem legeslegnagyobb részt fizetik a belföldi kereskedők, ügynökök, fogyasztók, a kik tehát a szükséglett aranyat idebenn megvenni kényszerülendnek. S ez szolgáljon feleletül azoknak is a monarchia másik felében, a kik az aranyvámokkal a valutaügyének rendezését is vélik előkészíthetni; meg azoknak, a kik azt hiszik, hogy ezen az utón a monarchia kedvezőtlenebbül álló váltófolyama megjavítható,
