Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.

Ülésnapok - 1875-377

Stí. országos ülés áprtl 5. 18?8. gg j a törvényhozó test, sem az általa képviselt nemzet a nélkülözéseknek magára vételétől nem vonakodik, egy jobb tudatra emelkedésnek, az irány jobbra változásának kétségtelen bizonyságát adva ezzel, mindnyájunknak — nem kétlem — nagy megnyugvására. Ami illeti a másikat, hogy jövedelmeinknek befolyása pontosabbá és rendesebbé váljék, az ellen sem volt tudtomra senkinek semmi kifogása. A közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat nehézség nélkül ment minden kellő szigora mellett is át a törvényhozási stádiumokon, s a nemzet, mely a közreműködésre egész tömegében lett felhiva, a legkisebb falutól kezdve fel az ország fővárosáig, a nemzet, miként az eredmények mutatják, a keresztülvitel, a cselekvés folyamán is beváltotta a pénzügyi kormányzat részéről róla táplált jó véleményt, eleget tett a várakozásnak. (Mozgás balfelöl.) De t. ház! itt van azon pont, a melyre gondolva mondám, hogy a t. pénzügyminister ur által felállított programúi alig kifogásolhatólag jól volt felállítva. Azon „alig" szót ide gondolva használtam, mert azon készségért, melyet ugy a törvényhozás képviselő testülete, mint közvetlen tevékenységének oly nagy mérvű kifejtésével is a nemzet ez irányban tanúsított: egy joga támadt, és egy minden kétségen felül álló elismerést joggal követelő szükség előtt állunk, azon szükség előtt, hogy azon nép, amely nehezen viselt közkötelezettségeinek teljesítésére annyi készséget tanusit, egyszersmind bírja a garantiákat, hogy elengedhetetlen mérveken túl zaklatva nem lesz, hogy ami tőle követeltetik, csak is az, amire feltétlenül szükség van, sem több, sem kevesebb. Ezt várhatta nem csak a dolog természeténél fogva, de azon nyilatkozatok alapján is, melyek előzőleg tétettek; tétettek — hogy tovább ne menjek — a 21-es bizottság 9-es albizottságában helyeselve ugy a t. pénzügyminister mint a mostani kormány elnök ur által. A gondoskodásnak szüksége azonban nem szorítkozik csupán ezen egy pontra. Hiszen azóta — s ezt talán a negyedik pont alatt kellett volna megemlítenem, — sok minden történt, ami ennek szükségét csak fokozza, Közigazgatási törvényeink, melyek azóta alkotva lőnek, mind több és több kötelezettséget rónak a nemzet fiaira. Mind több és több az, amiről azt mondják, hogy ezzel meg ezzel tartozik és pedig nem csak mint engedelmeskedő, de mint állami functionarius is egyszersmind. Szemben ezen tényállással azt hiszem, elérkezett az idő, melyben a közigazgatási jog ós igazság kiszolgáltatása kellő formák közé szorítandó. Elérkezett az idő, melyben ezen jognak a kellő formák közt való kiszolgáltatása közegeiül — ugy mint azt a hivatkozott jelentésben a mostani pénzügyminister ur igen helyesen megmondá, — hogy ezen jog kiszolgáltatása közegeiül ne a ministerek, sem a ministeriumok, kiknek más a dolguk, ne functionáljanak, hanem arra tüzetesen megteremtett közegek. Hogy rövid legyek, elérkezett ideje annak, hogy az állami hivatalnok ne csak egyoldalú felelősséggel terheltessék felfelé, de kétoldalúval, lefelé is. (Helyeslés bal/elöl.) Nem oknólkül mondom, hogy elérkezett az idő; mert meg vagyok győződve, hogy nem volt meg mindig; nem volt meg jóval korábban még; először azért, mert a szükség nem volt oly kiáltó, kevesebbek levén azon kötelmek, melyeket a jól rendezett állam polgárai irányában támaszt; másodszor azért, mert az újonnan berendezett hivatalnoki szervezet egyes tagjaiban távolról sem volt még annyira beiskolázva, hogy ezen kétoldalú nyomás közt el ne lapuljon, hogy azt kiállani képes legyen. Mindenhez e világon iskolázás, gyakorlat kell; de azt hiszem, a 10 év alatti működés elég iskoláztatásul szolgálhatott arra, hogy egészében legalább, átalánosságban legalább — a sajnálatra aztán nem méltó egyesek kivételével — meg bírjanak állani, hogy ha vigyázniuk kell egyszersmind lefelé is. És t. ház, nem csak az igazságosság tekintete, nem csak a méltányosságé, de egyéb tekintetek is parancsolják, hogy e téren történjék valami. Én tökéletesen osztozom azoknak nézeteiben, kik már is ismételve kifejezésre hozták e szükséget, s nem véletlen, hogy sűrűbben, mint bármikor máskor, majdnem kivétel nélkül minden felszólaló részéről hangoztatva van az e pontra vonatkozó igény. Készemről osztozom azoknak nézetében, kik ugy vélekedtek, hogy nem elég az a megnyugtatásra, hogy ha az ember kötelességét majd teljesítette ós mégis zaklattatik: hát lótás-futás, időtöltés, esetleg költekezés után elvégre oda jut, hogy nem történik rajta végleg igazságtalanság. Hisz már az is igazságtalanság, hogy annyit lótottfutott, időt pazarolt s annyit költekezett. (Ügy van!) S kérdem, hogy ha valakin egy nem jogos követelés behajtatik, hogy ha a végrehajtás irreparális kárt okozott az által, hogy ez utólag igazságtalannak elismertetik: azon kártól megszabadult-e már? Azzal nem ásatik-e, — nem akarok túlozni — azon adóképessóg ily utón is alá, amire pedig oly nagy szükség van. De ismétlem, távol van tőlem, csak a pénzügyekre való tekintetből hangsúlyozni e szükséget. A pénzügyek természete hozza magával, hogy minden embernek sokszor, szinte mindennap érintkezni kell azon hatalommal, — tehát a feljajdulások leginkább azon téren merülnek fel; de hogy más tereken is minduntalan szükség ne legyen, a közigazgatási jog kellő és megfelelő ni ódon kiszolgáltatására : ugyan ki merné azt közülünk kétségbe vonni?