Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.

Ülésnapok - 1875-374

256 374. országos ülés ápril 2. 1878. hogy a kiadásokat jövedelmi arányához csökkenti; és megfordítva, hogy talál módot arra, hogy saját jövedelmeit erőfeszítés és munkaszaporitás által kiadásainak magaslatára fokozza. E két lehetőség áll fenn, más nem lehet. Hogy állunk e két alternatívával szemben*? A. mi kiadásaink törvényszerüleg megvannak szabva; legnagyobb része le van kötve, a 67-iki egyezmény által, a többi le van kötve azon pazar­lás folytán, melyet hosszú éveken át folytattunk, amely adósságokat most fizetnünk kell. Itt nincs más mód, azokkal a hitelezőkkel alkudni nem le­het, a kamatokat fizetni kell. ügy hogy maga a pénzügyminister ur constatálja, hogy mindig, mi­kor megtakarításról van szó, azon költségeket fo­gyasztjuk, a melyeknek leszállítása hatalmunkban van : az ország belkiadásaira fordítandó költsége­ket mérsékeljük azon jelentéktelen összegekkel. A pénzügyminister ur maga beismeri, hogy azon kevés, a mit megtakarítunk: az ország leglénye­gesebb szükségleteinek összevonásából származik, tehát constatálja maga, hogy azon kiadásokat le­szállítani nem lehet, tehát kell, hogy maradjanak az összegek, a mint vannak. Nem marad tehát egyéb fenn, mint a másik mód: jövedelmeink fokozása a kiadások arányáig. A kormány, látjuk, három éve, hogy ama székeken ül, s mintha egyebet sem tenne, annál hogy ott ül, a jövedelem fokozásnak semmi nyo­ma. Volt erre egyetlen, s az utolsó alkalma, me­lyet ő maga kilátásba helyezett: az Ausztriával való kiegyezés. Ott bő forrása állott rendelkezé­sére a jövedelmeknek. Ez alkalmat felhasználni nem birta. Ha tekintetbe vesszük, milyen többség állott rendelkezésére, milyen kedvezők voltak reá nézve a parlamenti viszonyok, minő hatalmas fegyvert kapott kezébe a nemzetnek törvénybe igtatott jogaiban: elmondhatjuk, hogy ha egy ki­csike kis erólylyel birt volna, s mert volna élni a kezébe adott fegyverrel, bő forrást nyithatott volna a nemzet számára De erről már annyit beszéltünk, hogy szükségtelen ezt bővebben érin­tenem. Tény, hogy azon forrás előttünk el van zárva, abból mi nagyobb jövedelmet, olyant, mely­lyel államháztartásunk hiányait pótolhatnánk, me­ríteni absolute nem vagyunk képesek. Egyrészről tehát maga a minister constatálja, hogy kiadásainkat lehetetlen jobban csökkente­nünk, másrészről látjuk, hogy a jelen kormány jövedelmeinket szaporitni nem képes. S miután én azt teljesen bebizonyitottnak tartom, hogy a jelen kormánytól hiába reméljük államháztartá­sunk egyensúlyának helyreállítását, miután más­felől mély meggyőződésein, hogy ha azt akarjuk, hogy hazánk uj életet kezdjen, első feltétel az, hogy háztartását rendezzük: már ez egy oknál fogva is én a jelen kormány által előterjesztett költségvetést a részletes tárgyalás alapjául el nem fogadhatom. (Helyeslés balfelöl.) De vannak esetek, midőn egy kormány da­czára annak, hogy az ország gazdasági érdekeit nem volt képes helyesen megóvni, sőt talán anyagi áldozatokba is sodorta nemzetét: mégis a kormány­zat többi ágaiban oly nagy czólokat ért el, s oly rendkívüli ügyességet és erélyt fejtett ki, hogy a nemzet maga mondja: igaz, hogy ez a kormány nekünk nagyon drága, roppant pénzünkbe kerül, de ime legalább el vannak érve a kormányzat többi ágaiban a nagy ezólok, emeltetett az állam tekintélye a külföld előtt, erősbitették hatalmát anyagilag és szellemileg. Mondom lehet ilyen ese­teket idézni az alkotmányos országok történetéből eleget, s ezért a nemzetek rendesen hajlandók fá­tyolt borítani a gazdasági veszteségekre. Hogy állunk mi e tekintetfeen ? Lehet mon­dani, hogy a külügyi helyzetet tekintve ritkán van kormány oly szerencsés helyzetben, mint volt a miénk, hogy alkalma legyen nemzetét nagygyá tenni, s az állani jövőjét századokra biztosítani. Ezen alkalommal, hogy élt a t. kormány? Nem szándékozom részletes bírálatába bocsátkozni a külügyi politika vezetésének. Reményiem, lesz erre alkalom a legközelebbi napokban. Azt hiszem azon­ban, hogy egyet bátran constatálhatok, hogy az eddig követett politika mindenesetre el volt hibázva Be lehet ezt bizonyítani két érvvel. Az egyik az, a mi már megtörtént és igen nehezen tehető jóvá. Megtörtént mindenesetre az, hogy ezen nagy monarchia, mely e czélból körül­belül egy millió szuronyt tart rendelkezésre : mégis megengedte, hogy Európának egyetlen egy hatalma önkényüleg az egész Európa által garantirozott jogokat, szerződéseket megszegje, anélkül, hogy csak tiltakozólag is lépett volna közbe. Ez oly csorba, mely a nemzetközi jogon ejtetett, hogy azt egy­hamar nem lehet kiheverni. Láttuk mily követ­kezménye volt annak, hogy 1870-ben megengedték Németországnak, hogy Francziaországtól provin­cziákat elvegyen. Annak következménye volt az orosz czár mostani fellépése. Ezt is megengedték, s hogy mi lesz ennek következménye, azt a jövő fogja megmutatni. De mindenesetre tény az, hogy külügyi kor­mányunk nem birta vagy nem akarta megaka­dályozni a nemzetközi jogok megsértését. A második, ami szintén constatálva van: az, hogy Magyarország és Ausztria érdekei megsér­tettek. Beismerte ezt maga a t. ministerelnök ur egy minapi nyilatkozatában, midőn kijelenté, hogy igenis a san-stefanói bókeföltótelek tartalmaznak oly pontozatokat, melyek a monarchia érdekeit sértik. Ha már oly politikát engedtek létesülni és azt bizonyos tekintetben előmozdították, mely a monarchia érdekeit sérti: azt hiszem, ennél jobban

Next

/
Thumbnails
Contents