Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.
Ülésnapok - 1875-371
811, országos tilés márezlus 27. 187$, 195 kül inkább csak rósz szokásból követtettek el, melyekre nézve már a múlt században egyik criminálistánk mondotta: „lubricum linguae dictum facile ad poenam trahi non debet." A í. előttem szólott sokkal jobban ismeri a vallásos érzületek szentségét, mintsemhogy ő ezen cselekvényt büntetlenül hagyni akarná, de relegálja ezt a kihágásokról szóló törvényre. Ha következetesek akartunk lenni, a főrendek indítványa folytán nem lehetett a beiktatást mellőzni. Nem; mert más irányban is épen ily szellemben intézkedik a törvényhozás. így például a 191. §-ban mit mond? „Vétséget követ el, ki a vallási szertartás gyakorlására rendelt helyiségben nyilvános botrányt követ el." Tehát a botránkozást vallási tekintetben már vétségnek nyilvánítja. Továbbá: „Ki a vallási tisztelet tárgyát, vagy oly tárgyakat, melyek a szertartások végzésére rendelvék, a szertartásra rendelt helyiségben vagy bár azon kivül, de a vallásos szertartás alkalmával botrányos szándékkal meggyalázza". Itt tehát a vallási tisztelet tárgyának megsértése már vétségnek tekintetik, hogy ne tekintetnék tehát vétségnek a vallási tisztelet legfőbb tárgyának, az Istennek megsértése. De vegyük a 249. §-t, melyben az mondatik: „A ki szemérmet sértő cselekvény nyilvános elkövetése által közbotrányt okoz", itt is tehát a közbotrányt okozó e törvényben fenyíttetik meg. És végre, ha szabad analógiával élnem, a273.§. miért sújtja, miért bünteti a holtak emléke ellen elkövetett becsület-sértést? Nem azért, mintha a holtakat meg lehetne sérteni, hanem mert az ilyen sértés azokban, kik a holthoz legközelebb állnak, az erkölcsi érzületet, a ragaszkodást, a szeretetet sérti meg, és igy a törvényhozás ezeknek akar módot nyújtani a megfenyités eszközlésére. Az ily nyilvánosan, gyülekezeteken, sok ember előtt, vagy sajtó utján elkövetett istent meggyalázó kijelentések, ha oly természetűek, hogy közbotrányt okoznak: nem sértik-e az egyházat, az egyes vallási társulatoknak, a híveknek érzetét? Ha tehát a törvénykönyv ezt más esetekben fenyitendőnek tartja, azt hiszem, hogy itt is kell, hogy annak büntetését kimondjuk, főkép miután ez összhangban van a vallás szabad gyakorlatának minden egyes polgárt megillető jogával. Ennélfogva kérem a t. házat, méltóztassék a 190. §. ezen uj bekezdését, azon szövegezésben elfogadni, a melyben azt az igazságügyi bizottság ajánlotta. (Helyeslés.) Pór Antal: T. ház! (Halljukl) Megvallom, hogy a tárgyalás alatt levő §-t, ugy a mint azt az igazságügyi bizottság előterjesztette, nem tartom elégségesnek. Annyira körülhantolva, körülárkolva és körülsánczolva van a benne foglalt intézkedés, hogy igen részrehajló bíróságra lesz szükségünk, hogy egy században is akár csak egyszer elitéltessék valaki ezen vétség miatt. (Egy hang a szélső baloldalon: Nem. is kell!) Igenis nem kell, ha arra szükség nincs; ámde: craid hoc ad tantam sitim, mi e néhány kenyér a pusztában éhező sok ezer embernek; értem az igazságügyi bizottságnak ki nem elégítő javaslatát. Hogy mily nagymérvű az itt szóban levő garázda szokás hazánkban, ezt nem a magam szavaival akarom ecsetelni, hanem egy bizonyára igen elfogulatlan férfiúnak, Szemere Bertalannak nyilatkozatával: „Uralkodik nálunk egy erkölcsi mértéktelenség — úgymond Szemere „Külföldi utazás"-ában — mely a társalkodási harmóniát lármaharangkint zavarja öszsze, mely a legműveltebb férfiak beszédét megfertőzteti, mely ifjaink szájából beteg párakint füstölög, sőt, rettenetes mondani, mely a szépek bíbor ajkait is rútul meghervasztja: értem a káromkodást. Ez fölötte veszedelmes gyom csak vad növényekkel fór meg, a lélek szelíd virágait elfojtja. A mieinkhez hasonló undok, förtelmes szavakat egész utamban sehol nem hallottam; a káromkodás egy népnél sem szövődött annyira az élet nyelvébe, s valahányszor a külföldről e gyalázatos szokásra emlékszem, szomorodott szívvel és piruló arczczal látom azt nemzetem erkölcsi életében nagy foltkint setétleni és veszélyes sebkínt tovább terjedni. Kérlek és kényszeritlek is, barátom, az emberiség s nemzetbecsület nevében, hogy te körödben és ismerőid a magokéban dolgozzatok e bün, e rósz ellen". Pedig azt hiszem, t. haz, hogy ezen bűn és rósz nem a nemzet jellemében, természetében gyökerezik. Mutatnak erre ugy az 1563: XLIII. t.-cz. mint az erdélyi 1583. és 1619-iki t.-czikkek. Ott ugyanis mindenütt az van mondva, hogy ezen gonosz csak néhány évek óta hatalmasodott el" és „csak nem régen kezdetiének hazánkba beszarmazni ezen szitkozódó istenkáromlások". S azért azt hiszem t. ház, hogy valamint ezen nemzeti reputatiónkat megrutitó szokás részben azért is harapózott el annyira, mert nem gondoltunk a törvények végrehajtásával: ugy megfelelő törvények és azoknak szigorú végrehajtása nevezetesen hozzájárulna e förtelmes szidalmazások kiirtásához E ezél elérése végett bátorkodom a következő módosítást a t. ház elé terjeszteni: „A ki nyilvánosan, szóval, nyomtatvány, irat vagy képes ábrázolatban, Isten ellen intézett gyalázó kifejezésekkel botrányt okoz stb." A közerkölcsiség és nemzeti reputatiónk érdekében ajánlom módositványomat. Elnök: A módositvány fel fog olvastatni. Beőthy Algernon jegyző (olvassa a módositványt:) „A ki nyilvánosan, szóval, nyomtatvány, irat vagy képes ábrázolatban Isten ellen intézett gyalázó kifejezésekkel botrányt okoz stb."
