Képviselőházi napló, 1875. XV. kötet • 1878. február 5–február 22.
Ülésnapok - 1875-345
76 345, országos illés február 8, 1878, bergi kereskedelmi- és iparkamara reiehsrathi követe, midőn megijedlek küldői az 1867. kiegyezéstől, őket azon nyilatkozattal, hogy ez esak politikai dolgokat illet, közgazdászati tekintetben minden a réginél marad. A midőn tehát hibáztatom az 1867. kiegyezést, mivel kétfélekép intézkedett állami létünk egymástól el nem választható alaki és anyagi kérdése felett, vagy más szóval, hogy a vám- és kereskedelmi szerződés tartamát esak is 10 évre szabta, a kiegyezésnek csak ezen részét tette felmondhatóvá természetesen az államjogi megállapodásokat sem tartom megváltoztaihatatlanoknak. A változó viszonyok alakulása szerint, természetesen esak hosszabb időközökben, a közjogi egyezményt is módosíthatónak tartom, sőt módositandónak alkotmányos utón és módon, a monarchia mindkét felének beleegyezésével, midőn ezt mindkettő előnyösnek vagy czélszerünek találja. Hogy Deák Ferencz maga az államjogi kiegyezés többféle módozatát találta lehetőnek, mutatja azon hiteles nyilatkozata, bogy az ő alkotmányos eszméje egy közös parlament, melyben ő Magyarország érdekét nem látná veszélyeztetve. de mely ellen az ország akkori hangulata könynyen érthető okokból nyilatkozott. Én e szerint a monarchia két állama közti viszonynak a közösség irányában való fejlesztését nem tartom szentségtelen dolognak, a mint nem is tagadom az ellenkező törekvés formális és subjectiv jogosultságát oly nagyobb mérvű alaki és anyagi függetlenség titán, a mint azt Tóth Vilmos képviselő ur utópiának nevezte, és melyet én sem tartok az országra nézve üdvösnek, de melyről mégis el kell ismernem, hogy logikusabb, és természetesebt) a mai állapotnál, mely a se hus, se hal megnevezést teljesen megérdemli és szilárd meggyőződésem szerint minden esetre tarthatatlan. Mert azon állítás, hogy a jelenlegi állami organismus bebizonyította volna, hogy életképes, hogy a belélet fejlesztésének elég tért nyit: még bebizonyítását várja és teljes igazat mond az egyik különvélemény azon tételében, hogy számos polgár a feaállo institutiokban keresi az elszegényedés és hátramaradás okait. És a közvélemény magára a tényre nézve igen helyesen ítél, ha nincs is még tisztában a legjobb orvosló rendszabályokra nézve. Mind a mellett megbocsáthatók mind azon tévedések, melyek az 1867. kiegyezés ugy politikai mint különösen közgazdasági részleteiben el lettek követve. Teljes méltánylást érdemel azon igen tisztelt Somssich Pál képviselő ur által is hangsúlyozott körülmény, hogy Magyarországakkori bizalmi férflai nem bírhattak mindazon tapasztalatokkal, melyeket számos nehéz kérdés szorenosés megoldása igényelt volna. De különben nyitva is hagyták az utat az egyezmény több fontos részének módosítására, illetőleg javítására Ez lett volna, tisztelt ház, a fusiónak egyik fontos ezélja, a hatalmas Tisza-cabinet főfeladata a melynek látnia kellett közállapotaink szomoritó voltát ; ós ha bir állam férfiiui tehetséggel, felismerni azoknak valódi és utolsó okait, és ha belátta sok mind ennek tarthatatlanságát: kellett volna venni ezen belátás consequentiáit egyik vagy másik irányban. Én értettem volna, ha a balközép volt vezére a külön vámterület álláspontjára lép, és a gazdasági kiegyezés többi részeit is az ennek megfelelő irányban iparkodik létesíteni. Nem tudom : vajon sikerült volna-e ? de azon belső öszefüggésnél íogva, mely, a mint fennebb kifejtettem, az állami élet alaki és anyagi mozzanatai közt fenáll, a siker esetén, a közgazdászati kérdések ilyen irányú eldöntése, szilárd meggyőződésem szerint, rövid idő múlva a közjogi egyezmény revisiójára kén t yszeritette volna a kormányt a monarchia két állama közti viszony lazítása czélzatával. És a pragmatica sanctio megsértése nélkül és az osztrák tartományok beleegyezése mellett ez is gondolható. Tudjuk, hogy a tisztelt kormány máskép cselekedett. Tisza Kálmán ministerelnök ur elhagyta előbbi álláspontját, a miért én őt sohase gáncsoltam. Mert ón hiszek egy őszinte meggyőződés őszinte megváltoztatásának lehetőségében és igazolhatóságában. Es a ministerelnök ur a kiegyezési tárgyalásoknál megmutatta, hogy nem csak gyökeresen, hanem gyakran is tudja megváltoztatni nézeteit, a mi mindenesetre nagy ministeri erény. De ha ezt tette, kellett volna birnia uj meggyőződósének bátorságával, illetőleg a szükséges következetességgel kellett volna az ellenkező irány minden követelményeinek megfelelni. És hogy ő tud engedni, mutatja magatartása a külpolitika terén, a melyért nagy elismerésemet nem vonhatom meg. A minimuma ennek közgazdasági téren lett volna azon állaspont elfoglalása, melyet szerintem igen helyesen fejtett ki tisztelt Bittó István képviselő ur. Ezen álláspont különben nem oly akadémikus jellegű, mint azt a tisztelt képviselő ur hiszi. Higgadt honpolgárok nagy száma helyesli a fogyasztási adók közössétételének keresztülvitelére irányzott óhajtást, és előbb-utóbb bizonyára be fog állani a képviselő ur által felállitott alternatíva. De a kormányelnök ur egy határozott, öntudatos kiegyezési politika helyett ugy vitte az osztrák kormánynyal való alkudozást, hogy teljesen igaza lett a pénzügyminister urnák azon megjegyzésével, miszerint a külföld nem érti ezen kiegyezési belháborut, melynek különben a kormány félszeg kiindulási pontjánál fogva más eredménye nem is lehetett. A midőn ezen eredményt
