Képviselőházi napló, 1875. XI. kötet • 1877. május 5–julius 7.

Ülésnapok - 1875-264

264. országos HUN Jnnius 30. 1877. 357 rint kell megoldanunk, e század pedig, hála a mindenhatónak, a szabadság százada, — monda a nyelvkérdés iránt, e haza egyik legbölcsebb és legnemesebb fia, boldogemlékü b. Eötvös József. Engedjék eszökbe juttatnom ezen arany mondatot azoknak, a kik talán az absolut rendszer felé hajolván, a hazában divó nyelvek kérdését hatalom kérdésnek tartják. Es ha ezen urak b. Eötvös Józsefet talán gyakorlatlan idealistának tartják, legyenek szívesek megolvasni azt, a mit Hunfalvy Pál, a ki etimológiai és nyelvi kérdésekben talán mégis komolynak veendő, elmondott e házban 1868. november 26-án. mondván egyrészt, hogy a nyelvek terén a hatalmaskodásnak sem hivatása, sem eredménye nincs, másrészt, hogy a mi nyelvi viszonyaink párhuzamba nem helyezhetők más országok nyelvi viszonyaival. Deák Ferencz szintén ezen nézetben volt és 1868. nov 24-én egyenesen kimondta: „Lefelé a megyéknél én nem idegenkedem semmit az egyenjogúságot nem korlátolni s annak tág tért engedni. És hasonlóképen mondotta ugyanazon alkalomból a jelenlegi ministerelnök: a nemzetiségi kérdést úgy kell megoldanunk, hogy ezen hazanak integritását és ezen nemzetnek a külföld irányában egységét fentartsuk, a nemzetiségeknek pedig nemzetiségi tekintetben is teljesen egyenlő szabadságot adjunk. így szóltak nagy államférfiaink és tesznek fényes bizonyságot arról, hogy a nagy-küküllőmegyei főispán eljárása nem helyes, nem méltányos, nem czélszerű. De mit szóínak a törvények e kérdésben? Az itten főkép irányadó 1868. évi XLl'V. t.-cz. 1. §. azt rendeli: hogy a törvények nem csak magyarul, hanem a különböző e hazában divó nem magyar nyelveken is hivatalosan közzéteendők; és ez, kérem a törvényekről szól, melyek az ország egész területét illetik, és nem csak egyes vidékeket és megyéket, mint a ministeri leiratok és rendeletek. Az idézett törvény 2. §-a azt határozza, hogy a megyei közgyűlések jegyzőkönyvei mind azon nem magyar nyelven is vezetendők, melyet a bizottság legalább egy ötödrésze jegyzőkönyvi nyelvül kivan. A 3. §. mindenkinek azon jogot adja, hogy a megyei közgyűlésben saját anyanyelvét használhassa. Az 5. §. azt engedi meg, hogy a megyei tisztviselők, amennyiben a magyar nyelv alkalmazása reájok vagy a megyére nézve gyakorlati nehézségekkel járna, a belügyvitelben használhassák fel a megyében divó nem magyar nyelvek akármelyikét; és a 6. §. ezen tisztviselőknek kötelességükké teszi, hogy saját megyéikben a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják. Tehát t. ház, teljes világossággal kivehető a törvény ezen rendelkezéseiből azon elv. hogy az I e hazában divó nem magyar nyelvek nem elnyoI mandók , hanem a, tisztviselők által hivatalos teendőikben is alkalmazandók. Különösen e törvény 5. és 6. §§. kétsógkhülüiek teszik, hogy kölelessége a nagy-küküllőmegyei főispánnak, miszerint a túlnyomó részben német megyei közgyűléssel szemben a magyar nyelv mellett használja és alkalmaztassa a német nyelvet is. Mert mégis a legnagyobb absurdum volna, ha a törvény az ülési jegyzőkönyv nem magyar nyelven való vezetését megengedvén : eltiltaná, hogy a tárgyalandó tárgyak jegyzéke, a kérdéstétel és a határozatok : kijelentése ne adassanak elé ugyanezen nem magyar jegyzőkönyvi nyelven is. Mi haszna és értelme volna annak, hogy a megyei bizottság a következő ülésben annak tudtára jön, hogy mit határozott legyen ő maga az előző ülésben : ha I ezen előző ülésben, tehát akkor, mikor a határozat hozatalára került, nem tudta, hogy miről volt szó, és azon kérdést nem érthette, a melyre igen | vagy nemmel kellett szavaznia?! A legegyszerűbb logika elleni oly durva botlást talán még sem szabad rá fognunk a törvényre. De mégis a fent dicsért ministeri leirat a törvényből és ép ezen törvényből igazolhatni véli a belügyminister eljárását. A mód, melyben ezt tenni igyekszik, a hivatalos törvény elferditésnek oly remek mintája, hogy itt nem szabad hallgatag mellőzném. A ministeri leirat tudnillik, egész mereven azon soI phismát állítja oda: hogy az 1868: XLIV. törvényczikkben foglalt általános alapszabály, a magyar nyelvnek a közélet minden ágában való általános ós kizárólagos alkalmazása, és hogy egyes részletesen felsorolt esetekben e szabály alól engedhetők egyes kivételek a nemzetiségek számára; a mi pedig ezeknek határozottan és nevezetesen megengedve nincs, az legyen eltiltva és törvényellenes. Nos hát t. ház, én ugy vélekedem, hogy már magában nem épen szerencsés ötlet az egy törvényre, melynek czime „a nemzetiségi egyenjogúságról'" — a nemzetiségek oly durva megsértését és elnyomását ráfogni akarni! De külömben maga ezen törvény világos és félrenemérthető szavakkal tiltakozik ilyen ráfogás ellen, mondván sarkalatos bevezetésében: „Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagija; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek használatára nézve és csak annyiban eshetik külön szabályok (tehát kivételek) alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége és az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik;