Képviselőházi napló, 1875. XI. kötet • 1877. május 5–julius 7.

Ülésnapok - 1875-260

270 260. országos Ülés junlus 26. 1877. Magyarországon volna szintén egy önálló magyar hadsereg. Ily két hadseregben talán nem bíznék annyira? ez nem volna képes annyi lelkesedést kifejteni, mint a közös hadsereg '? A mi magát a dolog lényegét illeti, megvallom, sok kíváncsisággal várta nem csak e ház, hanem az egész ország, a t. ministerelnök ur mai nyilatkozatát. Ha összefoglalom mindazt, a mit ő mondott, én részint csak ismétlését látom benne annak, a mit már mondott, részint pedig, a mi uj van benne, az rám nézve legalább nem igen megnyugtató. 0 a felmerült hírekre röviden azt jelentette ki, hogy ne várja tőle senki, hogy ő most nyilatkozzék. 0 igenis nyilatkozni fog a történtekről, de a törtóuendőkre nézve nyilatkozni nem fog. Ez magyarra fordítva, körülbelül annyit tesz, hogy majd, hogy ha bemegyünk Boszniába, Herczegovinába és nem tudom hová: akkor majd én ezt tudatni fogom a házzal, — mikor valamenynyi újságból ugy is megtudjuk; •—• de előre ón nem mondok semmit. Én erre szintén nem tehetek egyebet, mint hogy ismételem azt, amit többször mondottam, hogy senki sem várja, ily eseményekkel szemben, bármely kormánytól, hogy egyes részletekre vonatkozólag nyilatkozzék; hanem igen is elvárhatja a nemzet, legalább alkotmányos országban, hogy a nemzetnek határozottan kifejezett egyhangú akarata, nyomot üssön a kormány által követett politikai irányra, és mi sohasem kívántunk egyebet, mint azt, hogy nyilatkozzék az iránt: vajon ez irányban fogja-e követni a külügyi kormányzatot, vagy nem? A második fontos mozzanata ezen nyilatkozatnak az, hogy legyünk mi megnyugtatva az iránt, hogy a kormány semmiképen nem fog bele nyugodni abba, hogy az ország határain más birtoklási és más hatalmi viszonyok jöjjenek létre, tudniillik olyanok, a melyek a monarchia érdekeit veszélyeztethetnék. Ebben volna már valami megnyugtató; de uraim, ezen érdekek máris veszélyeztetve vannak. Ezen viszonyok ós ezen hatalmi befolyások máris megváltoztak. Avagy lehet-e tagadni azt, hogy Oroszországnak Romániában való gazdálkodása nem megváltoztatása a hatalmi viszonyoknak ? Lehet-e tagadni azt, hogy a szerb fejedelem mostani utazása, és mind az, a mi ott történt, és történni készül, máris nem megváltoztatása a hatalmi és befolyási viszonyoknak ? Romániára nézve ismételve és ismételve intéztetetett kérdés a t. kormányhoz. Epén erre a pontra nézve nem válaszolt soha semmit, pedig mindazok között, a mik a keleti kérdést érintik, ez talán a legfontosabb. Szóljunk nyíltan. Nem azon aprólékos jelekből, a melyeket a t. minister ur idézett, hanem a történő nagy tényekből meríti a közvélemény azon aggodalmát, hogy az osztrák-magyar monarchia külügyi kormányzata az orosz hatalommal teljesen egyetért, s következteti azt abból, a mi Romániában történt. Azt mondja most a ministerelnök ur, hogy ha történnének némely katonai intézkedések, lehetetlen azt természetesnek nem találni, a mikor ily események készülnek határainkon, s könnyelműség és bün volna, hogy ha a készülődések nem történnének. Tehát a romániai események nem voltak ép olyanok, a melyek e bölcsességre nógathatták volna a kormányt. Annál meglepőbb, t. ház, a Romániával szemben való eljárás, ha összehasonlítjuk : miként járt el az absolut Ausztria ugyancsak a keleti kérdésben egy más alkalommal. Mindnyájan tudjuk, hogy 1854-ben, még mielőtt a szövetségesek megérkeztek volna, a török már megverte volt az oroszt, ugy, hogy a szövetségeseknek tulajdonképen csak üldözőbe kellett volna venniök az oroszt s kergetni észak felé, a hol találkoztak volna egy jóbaráttal, ki szívesen segédkezet nyújtott volna Oroszország csonkítására, t. i. Lengyelországgal. Nyilt titok, hogy III. Napóleonnak, ki akkor a főszerepet játszotta e kérdésben: ez volt a kedvencz eszméje. És min szenvedett hajótörést ezen eszme ? Ausztírián. Ausztria az orosz iránti tekintetből nem akarta ezt megengedni, ós kijelentette a szövetségeseknek: én megengedem nektek, hogy segítsetek a töröknek, ebbe én nem elegyedem, verekedjetek az oroszszal, a hogy nektek tetszik, de azt nem engedhetem meg, hogy Erdély tőszomszédságában harez legyen; én a harczi lármát ott nem akarom hallani. Menjetek máshova: ott nem tűröm. És a következés az lett, hogy át kellett tenni a csata színhelyét Krimiába. Mert természetes, a szövetségesek nem tehették ki magukat annak, hogy mig ők az oroszt üldözik, oldalról megtámadtassanak az osztrákok által. Ennyit tett az absolut Ausztria akkor Oroszország érdekében. És csakugyan czélt ért, a mennyiben degagirozta azon oldalról az orosz hadsereget és kényszeritette Törökországot, egész erejét átvinni Krimiába. Most a monarchiának saját érdekében sokkal kevesebbet kellett volna tenni. Nem mondom, hogy be kellett volna menni. Romániába, elegendő lett volna csak is oly nyilatkozatot tenni, azt mondani az oroszoknak: ha kedved van verekedni a törökkel, ám verekedjél ; én semleges maradok; de azt nem engedhetem, hogy monarchiám határán / folyjon le a harcz. Menj Beszarabiába, vagy Ázsiába. Csak ezt az egyet kellett volna tenni, és én nem hiszem, hogy ebből rögtön háború keletkezett volna.