Képviselőházi napló, 1875. X. kötet • 1877. január 27–május 4.

Ülésnapok - 1875-233

298 238. országos ülés április 28. 1877. a ministerelnök ur azon szándékának jogosultságát, „hogy csak azon szembeszökő legnagyobb anomáliák szüntessenek meg lehetőleg, melyek a kérdés alá jött választókerületekben a lakosság és választók számarányára nézve jelenleg léteznek." De mind a mellett azt hiszem, hogy a midőn a választókerületek beosztása az indokolás szavai szerint „nem tekintendő tabula rasának," a theoria ós történelmi fejlődés lehető tekintetbevétele mellett az igazság, méltányosság és ezélszerűség szempontjai még sem mellőzhetők egészen, és a létező jogok csak annyiban szenvedhetnek csorbítást, a mennyiben az elkerülhetlenül szükséges. Hiszen hazánkban a jogegyenlőség elvei alkalmaztatnak mindég és mindenütt. Gsemegi államtitkár ur elragadó nemes tűzzel jelentette ki épen irányomban, „hogy mióta Magyarországban a jogegyenlőség elve kimondatott, ezen házban és Magyarország parlamentjében a jog egyenlőségnek elvét egyetlen törvényhozási munkájával sem sértette meg soha," és „hogy addig, mig ellenkező szavakat idézni nem fog neki valaki azon állítás intentióira vonatkozólag, miszerint nálunk privilégiumról, egy osztály védelméről beszélni lehetne : bizonyos logikai következtetéseket vonni bátorkodik," melyeknek merészségét különben már más alkalommal jeleztem. Ezen jogegyenlőséget különösen illustrálja az 1848. évi törvények szellemével homlokegyenest ellenkező 2-ik §-a az 1874. évi XXXIII. törvénycsikknek, melyre vonatkozólag ezen háznak egy igen tisztelt tagja, Irányi képviselő ur azt mondta. . . . „kétségkívül helytelenül Írattak be 1848. óta mindazok, a kik akkor választókópes kort nem értek el, vagy talán még a világon sem voltak. Ne akarják önök a középkor maradványait a 20-ik századba is átvinni, nehogy annak határain, a 3-ik ezredév szelleme megbotránykozással utasítsa vissza önöket." Ezen, egy magyar törvényhozóhoz méltó szavakat idéztem, mivel ugyanazon álláspontról az előttünk fekvő törvényjavaslatot nem tartom azon jogegyenlőségnek megfelelőnek, melynek gyakori emlegetése annak valóságát kétessé tenni képes volna. Az 1848. évi törvények szellemének azon megsértését, melyet az 1874. évi XXXIII. törvényezikk 2-ik §-a az egyéni választó képességre vonatkozólag involvál, elköveti az előttünk fekvő törvényjavaslat némely magasabb politikai individualitás, némely városi törvényhatóság ellenében, mert a választókerületek beosztásánál a törvényjavaslat a lakosok száma mellett, mely még nem elégséges criterium, mivel azoknak intellectualis állapotát és adófizetését is kellett volna teljes világításba helyezni, a választók számára van ugyan tekintettel, de a választók qualificatióját nem rész létezi. Erre nézve külömbeu gróf Szapáry Gyula volt belügyministernek az 1874. évi XXXIII. tczikkre vonatkozólag tett előterjesztése igen tanulságos adatokat tartalmazott. Azóta a viszonyok Erdélyben nem igen változhattak lényegesen. Azon árdemes és érdekes munka mutatja, mikép állana a választók száma : ha a census volna a választóképesség egyenlő zsinórmértéke, Nem idézem ezen számokat, elég fentünést keltettek azok akkor, midőn Magyarország törvényhozása ugy intézkedett, hogy Erdély választóinak 66% a régi jogon választó. Igen helyesen mondta az erre vonatkozó parlamenti vitában Horn Ede boldogult képviselő társam: „Ez valóban nem modern, hanem egészen középkori választótestület, melyet fentartani teljes képtelenség volna a mai időben .... mi volna következménye annak, ha mi ezen 190 ezer nemes választót megtartanék ?•' Az, hogy a kereskedelem, ipar és földmivelés, mely már most is nagyon gyöngén van képviselve, megmarad azon rósz viszonyokban, hogy érdekeik egészen le vannak nyomva a nemes elem, t i. szón elem által, melynek modern fogalmak szerint nincsen joga a külön képviseltetekre. Így gondolkodott a mostani politikai jogegyenlőségünkről a magyar parlamentnek egy európai hírnevű tagja és valódi disze, a mostani ministerelnök és alsóházi elnök egykori hű követője és a Tisza-kabinetben Gsemegi Károly képviselő urnák államtitkári collegája. És az általa ecsetelt állapotokra építeni kívánja most a belügyminister ur a választókerületek igazságos beosztását. De én azt hiszem, tisztelt ház, hogy ezen czélra nem elégséges a lakosok és választók számának tekintetbe vétele. Nem csak a régi angol jogban — és mi szeretünk Angolországra hivatkozni, — hanem, hajói tudom. Verbőczy Tripartitumában is kifejezést talál a tétel „vota non numerantur sed ponderantur." Ezen igazság áll nem csak egyesekre, hanem magasabb rendű individualitásokra is, a minő a törvényhatóság. Az egész világon a városok képviseltetése a törvényhozásban egészen máskép ítéltetik meg, mint a többi lakosságé. A városi elein intellectualis túlsúlyának érvényesítését a modern államok minden módon iparkodtak mindég biztosítani a haladás érdekében. Tette azt Erdély törvényhozása is, oly időben, midőn a városok jelentősége még nem volt aránylag oly nagy, mint a jelen korban. A ministerelnök ur is elismerte, hogy a városi elem vagy „ugynezezett" polgári elem nálunk gyöngén van képviselve. A logika, melynek hiányát vagy gyöngeségét a ministerelnök ur valamikor nálam constatálta, ugy gondolom azon következtetésre kellett volna, hogy vezesse őt, miszerint a városi képviselők számát, ha már nem lehet, szaporítani, legalább nem szabad apasztani. Es el kell is' mernem, hogy a törvényjavaslat némely határoz-