Képviselőházi napló, 1875. IX. kötet • 1876. deczember 4–1877. január 25.
Ülésnapok - 1875-200
340 200. országos Ulé* január 23. 1877. leg szerzett jogait csorbítják. És ily sérelmes csorbítása a hitelezők jogainak fog okvetlen találtatni a törvényes maximumot meghaladó kamatoknak birói utón való leszállításában oly jogviszonyoknál is, melyek a törvény meghozatala előtt keletkeztek. Mennyiben menthető ily intézkedés jogi szempontból, annak megítélését a t. ház lelkiismeretes jogtudósaira bizom; de hogy hitelünknek nemzetgazdaságunknak kimérhetetlen kárára lesz, bizony itandja a jövő, Annak taglalásába, hogy rosszabb-e a 10°/ 0 törvényes kamatmaximum a 8°/ 0-nál; vagy megfordítva : nem bocsátkozom. Hiszen épen e 2°/ 0 különbség körül forgó éles nézetellentétek és a sokféle argumentumok, melyek mindkét részről felhozatnak : mutatják világosan, hogy bizony igaza volt somogyi Szontagh Pál képviselő urnák, midőn az 1868. évben az uzsora törvények eltörlése körül folyt országgyűlési vitában azt mondta: „hogy nem lehet az uzsorát szám szerint meghatározni". Valóban nem is lehet. A gazdasági élet ezerféle mozzanatai szerint csak esetről esetre lehetne meghatározni: indokolva van-e valamely kölcsön után járó kamat vagy nem. Ennélfogva még ma is áll Horváth Boldizsár képviselő ur 8 év előtt tett nyilatkozata, miszerint „lehetetlen, hogy a törvényhozás a kamatlábat minden körülménynek, minden érdeknek megfelelőleg igazságosan szabályozhassa". Tagadhatatlan ugyan, hogy hazánkban igen sok dolog nem csak lehetséges, de meg is történik, a mit Európa más országaiban lehetetlennek tartanak, de a természet és az emberi társadalom örök törvényeit, melyeket a tudomány nem teremt, de felismer ós mint ilyenek megállapít: ezen országgyűlés sem változtathatja meg, ép oly kevéssé, a mint nem decretálhat esőt vagy fagyot. Bészemről pedig erkölcsi lehetetlenségnek tartom azt, hogy a t. ház azon tagjai, kik már gyakran megmutatták, hogy a tudományosság színvonalán állanak, hogy a jog, a modern állami élet és a világgazdaság exigentiáit ismerik, a kik 1868-ban oly ékesszólással nyilatkoztak a gazdasági élet teljes szabadsága mellett: ezen reactionarius törvényjavaslat ellen fel ne szólaljanak, annak keresztülvihetetlenségét, annak anyagi és erkölcsi kártékonyságát jobban ki nem mutassák, mint én erre képes vagyok. Nem hihetem, hogy elfelejtsek, mikóp az állam a férfiúi és tudományos autoritásnak is parancsolólag szól a ,,noblesse obiige". Tisztelt ház! Igen sajnos jelenség egy ország törvényhozásában, ha ily életbe vágó törvények alkotásánál nem a tiszta tárgyilagos meggyőződés, hanem a pártszempont vagy pedig az áramlatnak nevezett deíineálhatlan valami bir döntő befolyással. A tisztelt többség gondolom már meggyőződött arról, hogy nem minden volt jó, a mit többször jobb belátása ellenére a cabinetkérdós Damocles kardja alatt megszavazott. Nem tudom, hogy a kormánypártban még megmaradt képviselő urakra még mindég oly nagy hatással bir-e a cabinetkérdés felvetése, mint egy vagy másfél év előtt. De én meg vagyok győződve, hagy a t. kormány, mely maga is gyakran, és igy ez ügyben is, kedve ellen az úgynevezett áramlatnak hódol: ebből a kérdésből nem fog eabinetkérdést csinálni, ha csak némileg is komoly ellentállásra talál ezen törvényjavaslat. Igen jól tudom, hogy sokan a kamatmaxirnum meghatározása tárgyában igen tiszteletre méltó indokok által vezéreltetnek. Igen szép, hogy a szegény népnek akarja a pártját fogni a törvényhozás. De meg nem engedhető a népszerűség kedvéért, hogy aliquid fecisse videamur, törvényt hozzunk az ügy, az ország érdeke rovására, és hogy méltányossági szempontok háttérbe szorítsák az igazságosságot. A hitelező ép ugy érdemli meg, sőt követelheti a törvény oltalmát, mint az adós. És csak szomorú igazságot mondok ki, ha azt állítom, hogy nem csak a ministeri indokolásban emiitett ós megmagyarázott szorultsága a népnek, hanem az ugyanott említett tudatlanságán kívül főleg annak könnyelműsége is okozta az uzsora elhaiapódzását, a mire nézve Eónay János képviselő ur azon szelídebb kifejezést választotta, hogy nincs nép, mely a pénzzel rosszabbul tudna bánni, mint a magyar. Már pedig hiába, ha az európai nemzetek sorában meg akarunk élni: meg kell tanulnunk a pénzzel jobban bánni, valamely kamatmaxirnum atyáskodó befolyása nélkül is. A rósz termések és a pénzválság évei előtt, a könynyü hitel és az értékek magassága idejében ismerte el Szontagh Pál képviselő ur az országgyűlésen: „népünk könnyelműségét a kölcsönvételnél", és ugyanakkor helyeselte a t. ház Horváth Boldizsár akkori igazságügyi minister azon nézetét, hogy a törvényhozásnak „nem szabad a könynyelmüséget visszaélések ellen oltalmazni". És az előttünk fekvő törvényjavaslat nem annyira a meg nem érdemelt szorultságot és tudatlanságot, mint a könnyelműséget védené meg: a mennyiben a legcsekélyebb részben is tényleg bekövetkeznék a várt hatása. De hát miért nem törekedett a törvényhozás a könnyelmű hitelezőt is megmenteni vagy legalább megvédeni ? midőn a szédelgés aranykorában milliomok lettek befektetve halva született vagy kezelői által agyon gondozott vállalatok részvényeibe ? midőn a nyerészkedési vágj 7 , a gyors meggazdagodás utáni törekvés számtalan existentiát megsemmisített; mikor bekövetkezett a Rónay János képviselő által is emiitett fekete péntek. Igaz, akkor leginkább a városi középosztály egyesei, az ipar és kereskedelem emberei vérzettek el anyagilag, mint könnyelmű hitelezők; holott
