Képviselőházi napló, 1875. IX. kötet • 1876. deczember 4–1877. január 25.

Ülésnapok - 1875-191

236 191. országos ülés deczember 15. 1876. vényszékeket azon ürügy alatt, hogy ( nagy meg­takarításokat fognak eszközölni És mit látunk eredményül ? Fel lett áldozva a birói igazság­szolgáltatás alapja : a birói függetlenség. A szabad el vüség terén láttuk az átalános vita alkalmával, hogy a múlthoz képest határozott visz­szaesést jelezhetünk. így liquidálna a mi kormá­nyunk ma. * És visszatérve a pénzügyi helyzetre, elfeled­tem kiemelni azt, hogy nem az a legnagyobb baj, hogy pénzünk nincsen és hogyha a kormány ma lelépne, senki sem tudná, hogy miből fedezzük a deficzitet, — ezt a kormány maga sem tudná; de igenis e kormány odavitte a dolgot, hogy tönkre van téve hitelünk, hogy a minister ur köl­esönt nem is mer már megkísérelni, hanem fede­zetül kénytelennek látta magát azon módot is fel­vétetni, mely a pénzügyi bizottság által ajánltatik. Es itt talán azt fogja mondani a minister ur, hogy ez nem a kormány hibája, hogy az átalános viszo­nyok olyanok, melyeknél fogva kölcsönre biztosan számítani nem lehet. Engedelmet kérek, tul a Lajthán a viszonyok olyanok, mint minálunk ; de azért ott nem esnek kétségbe egy kölcsönnek megköthetése fölött, mert hisz ott igenis épen tegnap bocsátottak ki egy 4°/ 0-es rente-kölcsönt, akkor: a midőn a mi kormányunknak arra sem lehet kilátása, hogy 6° ; '<;-es rente-kölcsönt he­lyezzen el. Elismerem, hogy ennek nem oka a mi kor­mányunk ; csakhogy a különbség ott van, hogy a bécsi kormánynak háta mögött áll egy nagy pénz­világ, mely őt támogatja: mig a mi kormányun­kat ugyanezen pénzvilág nemcsak hogy nem támo­gatja, hanem ellensége. Igen, de ez nem uj dolog. Mi ezt hangoztattuk éveken át és a magyar kor­mány nagyon jól tudhatta, hogy a veszély per­czeiben ott nem barátot, hanem ellenséget fog birni és a magyar kormány mégis a helyett, hogy iparkodott volna ezen ellenség kezeiből kiszaba­dulni : még inkább karjai közé dobta magát. Áttérve a t. kormányelnök urnák tegnapi nyi­latkozatára, mindenekelőtt készséggel beismerem azt, hogy beváltotta azon Ígéretét, a melylyel be­szédét kezdte. Ugj^anis azt mondta, hogy mind­össze nem sok az, a mit ez alkalommal mondani szándékozik. Ugy is történt. „Nem sok — azt mondja — azért: inert én legalább részemről mindazon nagy fontosságú tárgyakról nem kívá­nok szólni, a melyek itt az egyik vagy másik képviselő ur által felhozattak." Első perezre engem meglepett ezen nyilatkozatot hallani egy kormány­elnök szájából, a kinek épen az volna czélja, hogy ne csekélységekre, ne aprólékos, polemicus meg­jegyzésekre, hanem nagyfontosságú tételekre, a melyek egyik vagy másik oldalról felhozattak, válaszoljon. Mindazonáltal a t. minister ur beszé­dének további folyamában, ha nem ment is bele a dolog érdemébe, hanem reflectálva Simonyi képviselőtársam és barátom beszédére, iparkodott feltüntetni azon ellentéteket, melyek ugy indítvá­nyában, mint beszédében előfordultak. Legfonto­sabb érv az volt beszédében, hogy nagyon külö­nös, hogy micsodákat halmoz össze az én t. ba­rátom ; hogy mig egy részről bebizonyítja, hogy a bécsi egyezség oly rendkívül káros Magyaror­szágra, hogy minden csak Austria javára van kötve és hogy ez által sikerült előidézni azon nagy izgatottságot, mely Lajthán-tul uralkodik : más­részről mégis azt kívánja, hogy vegyük el azt is, a mijük van, hogy ily utón fogjuk csitítani a ha­ragot. Ez — szerinte — nem logika. Bocsánatot kérek, ez igenis helyes logika. Simonyi Ernő t. képviselőtársam bebizonyította, mit sokkal éke­sebben bebizonyítanak a tények, hogy minden érdekkérdés, melylyel szaporítjuk azon viszonyt, melylyel mi a túlsó állammal vagyunk: nem szol­gál egyébbre, mint ujabb és ujabb viszályokra ós hogyha a kormány nem bocsátkozik Austriával alkudozásba a bankkérdés iránt, a mire semmiféle törvény nem utalta: akkor ma a bankkérdés iránt viszály fenn nem forogna. Midőn mi jelen indít­ványunkat megtesszük: czólunk épen az, hogy távolítsuk el azon okot, a mi a viszályokat elő­idézi. Oka pedig ezen viszályoknak az, hogy a két állam közt összeütköző érdekek forognak fenn, melyeket összeegyeztetni vajmi nehéz, vagy csak­nem lehetetlen. Ezért szükséges, hogy azon érde­keket különválasztva hagyjuk fenállani, kivéve azon egyetlen egyet, melyre nézve senki sem kételke­dik, hogy mind a két államra hasznos, tudniillik, hogy tartsuk fenn a jó szomszédságot, a kölcsönös támogást a veszély perezóben ; de a többire nézve mindegyik állam legyen önálló és független. Ugy a minister ur, mint két támogatója egy érvet hozott föl, melynek súlyát nem tagadom s ez: az erősítés kérdése. Azt mondják, hogy lehet­nek perczek, midőn nemcsak a kormánypártnak, hanem az ellenzéknek is kötelessége a kormányt támogatni, erősíteni. Beismerem, hogy vannak ily perczek; meg­lehet, hogy fognak is jönni ilyenek, de eddigelé, én azt merem állítani, hogy Magyarország jelen szerencsétlen helyzete egyenesen a kormány túl­ságos erejének köszönhető. E tekintetben aat álli­tom, hogy a felelősségnek nagy része azon sok bajért, mely ma az országot éri, épen a többséget terheli; azon többséget, mely azon elvet követi, a melynek szószólója volt Tóth Vilmos képviselő ur. Ezt fogom röviden bebizonyitani. Sok szó volt itt a fusióról. Mi volt a fusió jelszava? Egy nagy czél elérése. S mi volt ezen nagy czél? Mindnyájan tudjuk: a monarchia túlsó felével való egyezkedés, s hogy akkor erős legyen kormányunk.

Next

/
Thumbnails
Contents