Képviselőházi napló, 1872. XVII. kötet • 1875. május 5–május 24.
Ülésnapok - 1872-391
148 391. or§zágos ülés május 14. 1875. adni. Azt azonban, elismerem, hogy a ki az állam érdekét nem tekinti, hanem egyeseknek akar kedvezni és ki segédkezet akar nyújtani a kormánynak a hét éven át folytonosan tapasztalt mulasztások után is, az természetesen azt mondja: hogy miután a képviselőház világosan nem mondta ki, tehát lehetetlen máskép intézkedni. Én részemről teljesen ellenkező véleményben vagyok ezen előadott indokoknál fogva a tisztelt előadó ur véleményével és igy a következő indítványt teszem le e részben a ház asztalára. A zárszámadási bizottság jelentése ellenében alólirtt képviselő kifejeztetni kéri, hogy a felelős magyar kormány által eszközölt nyugdijak nem felelnek meg a képviselőház határozatának és igy a nyugdijak végleges megállapítása után, a túlfizetések részint a végkielégítés, részint a további nyűgdijilletményekbe beszámitandók lesznek az 1868. deczember 2-iki határozat értelmében. Mihályi Péter jegyző (újra fölolvassa a Madarász József által beadott határozati javaslatot.) Széll Kálmán pénzügyminister: Tisztelt ház! Miután Madarász József képviselő ur határozott indítványt adott be, melyben a maga nézeteit formulázva a tisztelt háznak határozatát akarja provocálni ezen kérdésben, a mely határozat az egész nyugdij-kérdésnek oly irányba terelését és oly értelmezését involválja, melyet én magam részemről el nem fogadhatok: kötelességemnek tartom ezen nagyfontosságú kérdésben egy pár észrevételt tenni. Mindenekelőtt azt vagyok bátor eonstatálni, hogy én is sajnálatomat fejezem ki a fölött, hogy ezen kérdés, a mely az állami szolgálat tekintetéből oly jelentékeny kérdést kell hogy képezzen: végmegoldásra csak a mai ülésben kerül a tisztelt ház elé. Ezt a kérdést a ház egy pár határozattal, mondhatnám inkább elvi kijelentésekkel, mint részletes határozatokkal érintette ugyan; de mindeddig meg nem oldotta, nem oldotta meg sem a múltra, sem a jövőre vonatkozólag. Sajnálnom kell, hogy igy a múltra nézve a kérdés eddig nem tisztáztatott; valamint sajnálnom kell azt is, hogy a nyugdíjügy, a mely ugy a kincstár szempontjából, mint az összes állami közigazgatás szempontjából oly nagyhorderejű kérdést kell hogy képezzen: eddig nem törvény által, hanem a fönálló rendeletek igy, vagy amúgy történő értelmezése alapján szabályoztatott. Most azonban nem a jövőről van szó; hanem a múltról. A mi a jövőt illeti, kijelenthetem ez alkalommal, a mit a bizottságban is volt már szerencsém kijelenteni, hogy ezen kérdésnek mielőbbi törvényes szabályozását a ministerium a maga részéről kezdeményezni fogja, és nem fog késni egy nyugdíjtörvényt annak idejében a tisztelt ház elé terjeszteni. A multat illetőleg a fölfogások most már következők : Az egyik fölfogás az, s ezt tartja a zárszámadási bizottság is, hogy az* eddigi nyugdíjazások oly alapon történvén, a mely alap az 1866. évben kibocsátott rendeleteket fogadta el átalában, helyesnek és correctnek mondható, és igy azon nyugdíjazások minden irányban helyes, czélszerü módon történtek. Madarász József tisztelt képviselő ur azon nézetben van, hogy az 1866-iki szabályrendelet alapján történt nyugdíjazások nem helyesek, és hogy az 1848. év előtti állapotokra kellett volna visszamenni, és a nyugdíjazásokat ezen irányban a ministerium részéről foganatosítani. Ha ezen nézet érvényre jut: természetesen ki van mondva a verdict azon nyugdíjazások fölött, a melyek eddig az 1866. alapon történtek ; s miután azt a tisztelt képviselő ur helytelennek nyilvánította: a nyugdíjazásokat is kérdésessé teszi; de nem tudom, hogy miféle megoldási módozatokat tart lehetségesnek. A kérdés súlya, szerintem, abban fekszik, hogy mit értett a képviselőház azon határozatokról, melyekkel ezen kérdést csak érintette, ámbár megoldásra nem vezette. Kétféle határozata van a báznak. Előre is ki kell jelentenem, hogy miután törvény ezen kérdést nem szabályozza: természetesen a fönálló gyakorlat által szentesitett szabályok képezték a nyugdíjazás alapját. Ezen szabályok kétfélék: az 1848. előtti és az 1866-iki szabályok. E két szabályok közt lényeges különbség van, nem annyira a nyugdijak kathegoriájára vonatkozólag, — ámbár e tekintetben is van különbség, — mint inkább azon fokozatra nézve, írelyben egy bizonyos szolgálati idő után a nyugdíjra igényt tartók nyugdíjjal elláttatnak. A különbség oly nagy, hogy míg az 1848. előtti szabályok azt állítják föl, hogy azok, kik tíz éven alól szolgáltak, nyugdijt nem kapnak; a kik 10 — 20 évig szolgálnak, fizetősöknek egyharmadát; azok, a kik 25 — 30-ig szolgáltak, felét; azok pedig, a kik 40 éven túl szolgáltak: egész fizetésöket nyerik nyugdijképen; addig az 1866-ik évi szabályrendelet sokkal megfelelőbb, igazságosabb és méltányosabb alapot állit föl, a mennyiben kimondja, hogy azok, a kik 10—15-ig, 15—20-ig, 25—30-ig, vagy tovább szolgálnak, bizonyos scalaris összegre, vagyis fizetősöknek 4, 5, vagy 6 nyolezad részére tarthatnak igényt. Nézetem szerint ezen szempontból ezen alap sokkal helyesebb, igazságosabb és méltányosabb; mert mig az 1848. előtti szabályok értelmében az, ki 11 évig szolgált: ugyanannyit kap, mint az, a ki 24 évig; az pedig, a ki 39-ig hivataloskodott, ugyanannyit kap, mint a ki csak 26 évig szolgált:
