Képviselőházi napló, 1872. XIII. kötet • 1874. julius 28–deczember 16.
Ülésnapok - 1872-288
2S§, országos ülés Julius 31. 1874. 77 akár a tisztelt ház elnöke által arra, hogy a központi bizottság jelentésében a 89-ik czikkre vonatkozólag szintén egy határozati javaslat volt, és megengedem, hogy ezen a törvényjavaslat befejezése előtt még talán a házszabályokra tekintettel lehet segíteni. Azonban igen kívánatos lett volna, hogy ha nem is a Nagy György képviselőtársain határozati javaslata, mely az anyagi és alaki jog szabályozását külön törvényjavaslattól föltételezte, még pedig .a jövő őszi ülésszakon; legalább a központi bizottság által beterjesztett határozati javaslat, mely ezen országgyűlés alatt ezen törvénynek megalkotását meghagyandónak látta: elfogadtatott volna. Még inkább örvendek pedig azon, hogy tegnap a kormány és némely párthívei ellenzése daczára az etetés és itatás általi telekvásárlásnak gát vettetett. Ez mindenesetre vivmány-előhaladás. Ezeket tehát előrebocsátva, magára a szőnyegen lévő két czikkre, a 97-ik és 98-ra, nézve bátor vagyok észrevételeimet igen röviden a következőkben előadni: Támaszkodva a tisztelt belügyminister által épen az imént elmondott érvekre, hogy tudniillik a DO-ik czikket kihagyandónak véleményezi, s e részben az ellenzék által beteij esztett különvéleményhez csatlakozik: következetesen azt vártam volna, hogy mind a 97-ik, mind a 98-ik §§-ok, mint ugyanazon jog alapból, tudniillik a büntető-jog keretéből kiragadottak, hasonló sorsban fognak részesülni. Tett ugyan a tisztelt belügyminister ur némi különböztetéseket a különvéleményben foglalt nyilvános szóra és a választások alatti ilyen bűntények fenyítésére nézve; azonban ezen megkülönböztetésből még sem jutott azon következtetésre, hogy ezen czikkek szintén miért tartoznának ide? Részemről mind a 97., mind a 98-ik §-t, tekintettel az azokban foglalt bűntényekre, olyanoknak tartom, melyek egyfelől nem tartoznak a választó-törvény keretébe; másfelől pedig, — és ezt hangsúlyozom, — sem az alkotmányi, sem pedig az igazságügyi politikával össze nem egyeztethetők. Nem ugyanis az elsővel, — értem az alkotmányi politikát, — mert annak czélja a joguralom-, s ezzel kapcsolatban a polgárok egyéni szabadságának biztosítása, ugy minden lehető akadályok elhárítása, melyek ezen jégbiztosításnak útjában állanak. Hogy pedig ezen jelen czikkek az államnak ezen czélja elérésére nem vezetnek, sőt ellenben a polgári szabad nyilatkozási jogot, tekintettel a választási actusra, inkább korlátozni, mint biztosítani vannak hivatva: azt ezen czikkek egyszerű olvasásából mindenki belátja. (Halljuk!) Ha ily czikkekkel kívánja a törvényhozás a választók szabadságát korlátozni, ez által első tekintetre is nemcsak a törvényhozás iránt ébreszt föl bizalmatlanságot az ország polgáraiban, sőt leginkább a törvényhozás ellen akkor, ha a törvényhozó-testület oly elemekből alakul, melyek nem a nép bizalmának kifolyása. Hogy nem lehetnek ezen bizalom kifolyásai akkor, mikor a szabad választási jog korlátoztatik: ez kétséget nem szenved. De nem pártolhatom e czikkeket igazságügyi politika szempontjából sem. Az igazságügyi politika egyik legfőbb föladata, mint az igen tisztelt igazságügyminister ur, mint a büntető-joggal kiválólag foglalkozó szaktudós bizonyára be fogja látni: vonatkozik a büntető-jog terén teendő tapasztalatokra, azok körüli intézkedésekre, különösen a bűntett minőségének, a büntetések mennyiségének minden irányban oly szempontból vizsgálatára, hogy az e téreni igazságszolgáltatás az állam érdekével öszhangba hozható legyen. Hogy hazánkban milyenek a viszonyok, arra nézve többször történt fölszólalás. Tudjuk, hogy egy rendszeres büntető-törvénykönyv még mindig a várandó intézmények sorába tartozik; tudjuk jól azt, hogy a büntető-jogi praxis, illetőleg mindenféle ideiglenes szabályrendelet mellett, minden egyszerű ép ugy, mint fontosabb bűntett megbirálásánál mind a táigyi, mind az alanyi tényálladék megállapodásánál egyedül a vizsgálóbíró, és a királyi ügyész nézete, — nem mondom, önkényes véleménye, — irányadó, s ezek azok, melyek az igazságszolgáltatásnak még a legrendesebb körülmények közt is meghiúsítására vezetnek. Én részemről a szőnyegen lévő két czikkre azon két legfontosabb érvet találom azok el nem fogadására, mert miután az 1848-iki XVIII. törvényczikkben az úgynevezett főbenjáró bűnökről, melyek a 97-ik és 98-ik czikkekben fölsorolva vannak, nemcsak gondoskodva van, de azok szabatosabban körvonalazva, vannak, értem különösen azon részt, mely a magyar birodalom egységéről szól, s a melyek bizony az akkori törvényhozás a mi jogfogalmainkhoz képest jobban határozott meg, midőn azt mondja: (Ol-vassa:) „Ki a magyar szent korona alá helyezett terület tökéletes álladalmi egységének ; ki a sanctio pragmaticánál fogva megállapított, s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolatnak tettleges fölbontására izgat; ki ez alkotmány erőszakos megváltoztatására, s a törvényes felsőség elleni engedetíenségére lázit, s bűnök elkövetésére hiv fölés buzdit : négy évig terjedhető fogsággal, 2.000 frtig emelkedhető büntetéssel fog büntettetni." Ugy a 7-ik czikk is: (Olvassa:) „Ki a felség személyének sérthetetlensége, a királyi székbeli örökösödésnek megállapított rendé ellen kikel, avagy a király magas személye ellen sértést követ el: hat évig terjedhető fogsággal, és 3.000 forintig emelkedhető pénzbirsággal büntettetik."
