Képviselőházi napló, 1872. VII. kötet • 1873. május 19–julius 2.

Ülésnapok - 1872-150

150, országos ülés junius IS. 1873. 119 házban hozzájok intézett kérdésekre válaszolni tartoznak : természetes, hogy ezen záridők meghatározása a kérdezni jogosultak és válaszolni kötelezettek kölcsönös megállapodására lett bizva; de ha ily megállapodás létre nem jöhetne, ugy az adandó válasz záridejének meghatározása csak a tisztelt házat illetheti. Lehetnek ugyan esetek, melyekben a válasz rögtöni megadása nem opportunus; de ezen kivételes esetekben a minister a válasz elhalaszthatására engedélyt tartozik a háztól kikérni. De viszont ezen becses képviselői jognak fogalmából folyik, hogy lehetnek oly sürgős esetek is , melyekben rövid idő .alatt választ adni kívánatos, sőt rögtön szükséges is. Tekintve, hogy folyó hó 6-án a tisztelt pénzügyininister úrhoz intézett kérdésemre nyerendő választól függ az: vajon sok ezer vagyonos, aránylag csekély kötelezettséggel terhelt kereskedő, iparos és földbirtokos család az államnak föntartassék, vagy földönfutóvá váljék, s ezek által több milliónyi^napszámos munkát és kenyeret kapjon, vagy koldusbotra jusson ; nemkülönben, mivel ezen válasz tartalmától függ azon kilátás is, hogy mennyiben fog az állani költségvetésében a folyó és jövő évre előirányzott és előiránj'-zandó fedezet befolyhatni, következőképen ettől függ egyszersmind a mai napra kitűzött az 1874-iki költségvetés helyes, vagy legalább megközelítő megállapításának megközelítése; és valamint, mivel a pénzügyminister urnák ezen, a haza polgárai legnagyobb részének életkérdését képező tárgyban adandó válaszának ily végtelen halogatása által a bizalom hiányát még növeli, és ez által a pusztító válságot még végzetesbe teszi; és elvégre, mivel ezen hallgatása annak is vétethetnék, hogy a minister ur a hon polgárainak szükségletei és szenvedései iránt nem bír azon érzékkel, melyet ezek követelni jogositvák attól, kire anyagi jólétök bizva van. Minél fogva szükségesnek láttam fölhívni a tisztelt ház bölcsességet arra, utasítsa a pénzügyér urat: hogy a folyó hó 6-án hozzá intézett kérdésemre még a költségvetés részletes tárgyalása előtt válaszoljon. Bátor vagyok ezen határozati javaslatot a tisztelt háznak benyújtani. Elnök! Ki fog nyomatni, szétosztatni és fölvétele iránt a ház annak idején fog határozni. Miletics Szvetozár: Tisztelt ház! Szándékozom a tisztelt ministerelnök urat, vagy annak távollétében helyettesét oly ügyben fölszólítani, melyről táviratilag értesülve lettem. Tegnap következő tartalmú táviratot kaptam: „Tegnap 30 keresztyén Boszniából,— azok közül Gradiska legnevezetesebb kereskedői mindnyájan, ott hagyván családjukat és vagyonukat, csakhogy magukat a török erőszaktól megmentsék,— átszökött, és az osztr.-magy. állam oltalma aíá helyezték magukat, és esedeznek, hogy az osztrák-magyar s más hatalmak közbenjárása által saját s nemzetük irtóztató helyzete megjavittassék, s hogy azoknak, ha van még valahol igazság, segély nyújtassák; az izgatottság nagyszerű; a Boszniában visszamaradottak élete folytonos veszélyben van." Ennyi a távirat. Tisztelt ház! Nincs szerencsétlenebb helyzet, mint amilyen a törökországi keresztyéneké; de különösen azok helyzete, kik Boszniában laknak. Egyrészről némelyek, de különösen a szomszéd hatalmak abban találják érdeküket, hogy Törökországot és abban a „status quot" továbbra is föntartsák, s így főföladatuk, hogy minden fölkelési kísérletet, s a keresztényeknek Törökország alóli minden fölszabadulási törekvését meghiúsítsák; másrészről azonban tűrik s nézik , sőt némelyek talán még kárörömmel helyeslik, hogy a törökök a keresztyéneken mindennemű erőszakot elkövetnek, mindamellett, hogy, mint a „status quo" fönntartásának correiatumát, t. i., hogy a keresztyéneket védelmezik: magukra vállaltak. A törököknek megengedtetik erőszakot elkövetni; a keresztyének pedig megakadályoztatnak, hogy saját védelmükre keltjének, s így az erőszaktól fölszabaduljanak. Mondottam, hogy a szomszédok a keresztyéneket megfogják, hogy a törökök őket annál jobbat verjék. Eddig az hozatott föl mentségül, hogy az oroszok „ panszlavismus" hálózatukat Törökországban terjesztik, hogy orosz ügynökök keresztyéneket fölkelésre izgatnak, s ezzel igazoltatott vagy mentetett a török erőszak. Azóta pedig, mióta az orosz czár- és Gortschakofftól azon biztatás nyeretett, hogy mindez nem létezett, vagy nem lesz: mindemellett hidegvérüen nézni, mikép a törökök keresztényekben erőszakot követnek el, annyit jelent, mint a török erőszakot minden kifogás nélkül helyeselni és védelmezni. Midőn Romániában a zsidóknak, vagy Szerbiában bevándoroltaknak valami alapos vagy alaptalan sérelmük van, az egész sajtó visszhangoztatja ; de midőn Boszniában a keresztyének ellen legsúlyosabb elnyomatások követtetnek el, mindegyik hallgat, örvend, mert azokat panszlávoknak tartja. Nem régen az újságok azonhirt hozták, hogy a sarajevi osztrák-magyar consulatus is insultáltatott •, jele s bizonyítéka annak, hogy a török erőszaknak forrása maga a török féktelensége ; de még inkább annak, hogy az európai hatalmak vetélkedése a törököknek arra privilégiumot adott. Már végső ideje itt volna, hogy az osztrák-magyar diplomatia Törökország iránt a Metternich-féle traditionalis politikájával fölhagyja, hogy Törökországot s az abban meglévő állapotot, saját fönállásának föltételéül ne tekintse. Ez különösen Magyarország ér-