Képviselőházi napló, 1872. V. kötet • 1873. február 22–márczius 8.
Ülésnapok - 1872-99
99. országos ülés február 26. 1S73. 127 Nagyon érdekelt engem Zichy tisztelt képviselőtársam előadása épen ezen fontos kérdésben. 'Fölemlített három rendszert; de mikor a kézzelfoghatót akartuk látni, hogy melyik az, amelyet •ő pártol: a felelettel adós maradt; pedig mindaddig folytonosan meg fognak újulni a kellemetlenségek , és a képviselőház idejét mindaddig, fogják eonfessionalis sérelmekkel fogyasztani, mig reformatori kézzel meg nem oldjuk az interconfessionalis kérdést. A eonfessionalis kérdést nem mondom, mert a vallás benső lényege ide nem tartozik; a vallás ügye előttem szent, mivel meg vagyok győződve, hogy a tiszta erkölcsnek alapja a józan vallásosság, és hogy népünk elpusztul, ha a vallásosságtól megfosztjuk; de a eonfessionalis visszaéléseket szentesíteni, nem állhat a törvényhozás programmjában. A minister ur tárczájánál Körmendy barátommal ellenkezőleg kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a központi igazgatást Austríával szemközt magasnak és túlzottnak nem találom: sőt ellenkezőleg nálunk 237.744 forint, Austriában pedig 459.184 frt kéretik e czélra. Azonban tudom, hogy maga a minister ur kisebb központi előirányzattal volna hajlandó és képes föllépni, hogy ha nem biznák rá nemcsak a tanárokat, hanem egyszersmind mint gazdálkodó ministerre a kasznárokat, kályhafűtöket, éjjeli őröket, kocsisokat, kuchtákat, kik mind fizetésemelésért föltátott szájjal néznek reá. Sajnos tapasztalat, hogy minden közszolgálatban bizonyos indolentia. a munkának a szomszédra való áthárítására irányuló hajlam, bizonyos urhatnámság mutatkozik. Ha valahol egy fogalmazványt kell leirni, arra egy külön irnok kívántatik, ha valamit a terembe be kell vinni, ha valamit az ifjaknak meg kell mutatni, arra egy külön szolga szükséges; ha valamely gyűjteményre valamit föl kell írni. arra külön kaligraphot kell szerződtetni. Minden intézetnél roppant nagy kezelői személyzet van, és ebből származik azon borzasztó nagy hivatalnoki proletariátus, mely terhére esik a ministernek. Minden iskolánál a szolgacsoportok egész légiója élősködik 4—500 frtnyi fizetéssel személyenkint; tehát oly összeggel, melyhez hasonlót vidéken két néptanító alig huz. Ezenkívül némely tanárokra is kimondom a vádat. Ezek folytonosan az órák kevesbitésére törekednek. Azt helyeslem, hogy jogos korlátok közt a fizetések emeltessenek ; de azt, hogy egy gymnasiumfaan 18 — 20 tanár működjék: valóságos erőfecsérlésnek tartom. Hogyha pontosan megtartatnának az -órák, sokkal többet lehetne végezni, mintha szaporittatnak az órák. A fiatalság rendesen ott hagyatik tanár nélkül óranegyedeken át, és mégis az kívántatik, hogy az órák száma szaporittassék csak azért, hogy egynek-egynek dolga kevesbittessék ujabb kinevezések által. Ha minden tanár minden órából csak 15 perczet elnyü, amint szokás mondani, schwengol: ez a gymnasiumban nyolez esztendő alatt két esztendőt tesz. Ha pedig megtartják az órákat, a mostani 32 órát leszállítják 24 órára, az ifjúság épen annyi szellemi élvezetben fog részesülni, mint most, és meg lesz egy veszélytől óva. A minister ur is tudni fogja, hogy a legtöbb középiskola helyisége minden bírálaton alól áll, és mégis a zsenge fiatalságot 32 óráig tartják egy szak teremben, és mi történik? Az, hogy abban a szűk. homályos és gyakran rósz levegőü tanteremben a fiatalság szeme annyira meggyöngül, — tapasztalásból mondom, — hogy midőn az akadémiára följön, nagy része nem képes a táblára látni. Kevesebb órákat kell tehát tartani, de az időt jól föl kell használni. Nem lehet továbbá a minister ur budgetjét nagyban reducálni egyes oly tételeire nézve, melyeknél meggazdálkodás volna kívánatos. Mert nincs surrogatuma az állam mostani kiadásának, senki sem fogja azokat a maga zsebéből pótolni, hanem mindenki az állani iránt támaszt igényt. Azt mondják, hogy a tanítók sorsa a vadállatokat és a köveket is képes volna megindítani; nem veszem tehát tőlők rósz néven, mert a mai időben ők is, tisztelt ház, követelők lehetnek az állampénztár irányában. Már megjelentek a zenészek, akadémiát kaptak; biztos, hogy minden kulturális intézet fölküldi kérvényét, és dörömbölni fog az állampénztár ajtaján. Megdöbbenéssel olvastam, hogy azon város, amelyre Magyarország igen nagy súlyt fektet, igaz, hogy szomorú hírűvé lett az utóbbi időből Iládaynak működése folytán, mégis oly nagyszámú népességgel bir, oly gazdag talajú földje van, épületei oly számosak, hogy a nagyobb városok sorába tartozik. (Közbekiáltások: Szeged!) Szeged város polgárai, hogy Szegeden polgári iskolát állithassanak, a tisztelt ház egynémely tagjainál lépéseket tettek, hogy e czélra állami subventiót eszközölhessenek ki. Ha Szeged városa ezt teszi, az én választókerületem vagyontalan, gyér tótnépességü községei mit tegyenek? ezek mily subventiőértjőjenekaház elé? Oly emporialis nagy városok, mint Győr, Nagy-Várad, SzékesFehérvár, iskoláik fölállítására állami segélyt kérnek; önerejükből elégtelenek azok fölállítására ? Én nem fogom megtagadni, ha telik, méltóztassanak megadni az ország pénztárából, igenis szavazzuk meg; de ismerjük el, hogy kóros irány: mindenki és mindenütt az állam-segélyért lamentál. Mikor Magyarország szegény, némelyek szerint barbár volt, a templomokat góth- és más szép stylben építették; ma a gazdagodó városok, művelt községek is elvárják az országtól, hogy az ő templomaikat javítsa ki, hogy tartsa jókarban közköltségen. — A praeparandiára kinevezték a hitoktatókat azon jó hiszemüséggel, hogy hitoktatással ellátják
